Ha olyan régóta csinálsz valamit, mint én a gyógyítást, óhatatlanul adódnak visszatérő kérdések, ám gyakran megesik, hogy a kérdésekre adott válasz idővel változik.
Jórészt amiatt, hogy úszó voltam, gyakran érdeklődnek nálam a szülők arról, hogy vigyék-e úszni a kicsijüket.
A válasz: naná, hogy vigyék, persze megfelelő felügyelet mellett, megfelelő körülmények közé.
Flow élmény, ezt mondják rá, szárnyalásnak fordítanám, amikor azt érzed, flottul mennek a dolgok, haladsz, tudsz segíteni, elgondolkoztatni, örömet szerezni. Egy sikeres edzés, egy szép eredmény a versenyen, egy gyógyuló beteg vagy egy dicsérő, őszinte szó azért, amit leírtam – ez mind jó érzést okoz, és továbblök az egyre nehézkesebb mindennapokban.
Elfogadom, hogy „múlnak a gyermekévek”, az enyémek is, s bár a lelkesedésem nem csökken, a körülmények egyre nehezebbek, különösen az egészségügyben, az összes érintett fél, vagyis beteg és orvos számára egyaránt.
Ráadásul túl vagyunk azon a ponton, hogy csupán a jószándékon múlik a dolog.
Ahogy közeledett az időpont, egyre furább érzéseim támadtak.
Mindig jókat mulattam a meglepetés születésnapokon, hiszen senki sem olyan ostoba, hogy ne tudná, mikor van kerek évfordulója, és ahhoz közeledve csak feltűnik az embernek, hogy szervezkedés zajlik körülötte.
Nekem a hetvenedik évforduló közeledett, ami eléggé hihetetlen, de ha már ez van, hát hozzuk ki belőle a legjobbat, és igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni.
Barátai, a második kerület, Óbuda és Ferencváros köszöntötte hetvenedik születésnapján Gyarmati Andrea olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok úszót. Emellett gyermekorvos, valamint lapunk kitartó szerzője.
A születésnap alkalmából Gyarmati egy vérjuhart ültetett el, majd azt mondta:
Ha itt nem érezzük jól magunkat, testületileg átmegyünk apuhoz.
Anyu és Apu közvetlenül a háború után ismerkedett össze, természetesen az uszodában, és hamar kiderült, hogy erősen érdeklődnek egymás iránt.
Apu jóképű volt, laza és varázslatos, édesanyám elszánt, gyönyörű és szikrázóan okos.
Mindketten olimpiát akartak nyerni, ám a győzelemhez vezető utat eltérően képzelték el.
A rendelés közepén érkezik a hívás egy betegemtől, hogy mihamarább beszéljünk, magánügyben kérne tanácsot.
Lyuk természetesen nincs a naptárban, és mint ilyen esetekben, az azonnali tűzoltás tűnik észszerűnek. Az aznapi rendelés utánra invitálom hát.
Feldúltan érkezik, nyomós oka van rá.
Egy illat, egy íz, egy gesztus emléket varázsol elő a mélyből, és a múltunk képes megédesíteni akár a jelenünket is.
Húsvét előtt elgondolkodtam, mit sütnék szívesen, és ahogy morfondíroztam, előkerültek ízek, illatok, emlékek, melyek annak idején megérintették a szívemet, és most is jó érzéseket keltenek bennem; márpedig a jó érzésekre mindig van igény, pláne ebben az örömtelenné torzuló világban.
Kitaláltam: legyen, mondjuk, vaníliás kifli.
Rendesen neki vagyok keseredve, ami akár magánügy is lehetne, de nem az, mert nem csupán rólam van szó.
Nem vagyok lázadó, hőzöngő alkat, azt tanultam otthon, hogy a munkát el kell végezni – sportban, orvoslásban, írásban, bárhol, mindenütt. Hiszen akkor leszel sikeres, ha mindent megteszel, és persze, ha szerencséd is van, de a befektetett munka a lényeg.
Néhány napja a rendelés végén Kati, az asszisztensnőm meséli, hogy jött egy új rendelkezés, és már adja is a kinyomtatott tájékoztatót.
Néha úgy érzem, valaki figyel föntről, és úgy keveri a kártyákat, hogy a végén jót mulathasson a történteken.
Először is egy definíció: a szinkronicitás olyan jelenség, amikor két egymástól független, különálló élményről azt érzed, hogy összefüggenek.
És egy történet.
Szeretném előrebocsátani: nem értek a vízilabdához.
Pontosabban: a vízilabdához se.
Csak nagyon szeretem.
Régóta vagyok a pályán, de még így is mindig van új a nap alatt, akad megtanulni, megfigyelnivaló, sőt, az utóbbi időben arról álmodozom, hogy miképpen is lehetne a magam szerény lehetőségeivel javítani a manapság gyakran előforduló felületes egészségügyi tudáson (vagy inkább tudatlanságon).
Íme egy történet.
Kész diagnózissal és konkrét kéréssel érkeznek a rendelésre. A diagnózist természetesen a szülő állítja fel, és rögtön hozzárendeli a vizsgálatokat is. Mondván, a gyereknek ez meg az a baja, ő elolvasta a Google-on.
Délutáni rendelés végén jönnek. A gyerek nagyon fázik, de nem lázas, nem beteg.
Viszont vékonyka, a szülők szerint keveset eszik, ráadásul eleve törékeny alkatú, mondjuk anya és apa sem robosztus kinézetű.
Vinnék úszni, de kijelentette, hogy hideg a víz, és azt ő bizony utálja.
Két történet arról, miért is szeretem annyira azt, amit csinálok.
A december, az ünnepek a rendelőben mindig örömet jelentenek. Igaz, sok a dolog, készülnivaló is akad bőven, de csodás érzés látni, megélni a kis betegeim várakozását, izgalmát. Bevalljuk vagy sem, nincs ez másképp velünk, felnőttekkel sem. A sok panasz és feladat ellenére rengetegen vagyunk, akik szeretik a készülődést, a meglepetéseket és az évnek ezt a csillogó, örömteli hónapját.
A betegség nem válogat, legyen akármilyen ünnep – és a kis betegeket el kell látni.
Megint itt a karácsony a maga összes izgalmával és szorongásával.
Jó ideje lázadozva mondogatom az év vége közeledtével, hogy idén nem csinálok nagy karácsonyt, nem lesz fa meg semmi se, aztán, ahogy telik-múlik az idő, elkap a szokásos lendület, várom az ünnepeket, és a végén persze hogy van fa is, ajándékhegy is, trakta is.
Idén úgy döntöttem, kihozom a legtöbbet abból, amim van, és reménykedem benne, hogy nem csupán nekem lesz jó az ünnep, hanem azoknak is, akik így vagy úgy hozzám tartoznak, vagy valaha velem voltak, de már elmentek – mert karácsony a szeretet ünnepe, meg szerintem az emlékezésé is.
Tavaly kicsivel karácsony előtt libbent be a kisasszony; a mackónadrág alól előkerült a pörgős szoknya, apa zsebéből pántos lakkcipőt varázsolt elő, és közölte:
Doktor néni, én vagyok az angyalok kórusa, és most énekelni fogunk.
Noha alig ért fel az asztalig, a magabiztossága és a szókincse lehengerlő volt: „Énekelj velem, mert azt meghallja a Jézuska, és elhozza neked, amire a szíved vágyik.”
Vannak rendszeresen visszatérő, rettentő nehéz kérdések, melyekre természetesen én sem tudom a tutit.
De azért keresem a válaszokat.
A legnehezebb kérdések egyike az elmúlás.
A minap is elhangzott a rendelőben az az állandóan visszatérő kérdés: ha gyermek születik a családban, mi legyen a házi kedvenccel, a kutyával és a cicával.
És mi van akkor, ha a gyerek háziállatot kér?
S akkor mi van, ha a szülő érzi úgy, hogy a(z esetleg egyke) gyermekében azzal növelné a felelősségtudatot, hogy annak minden örömével és nyűgével rábíz egy háziállatot?
Érkezik az újszülött az első vizsgálatra, és hozza magával a riadt szüleit.
Gyakori az ilyen, különösen az első kisbaba születése után.
És főleg ilyenkor égető a kérdés: hogyan lehetne jól szeretni, boldog felnőtté nevelni azt a valakit, aki minket választott: a saját gyerekünket.
Középkorú házaspár aprócska újszülöttel, ez lesz az első vizsgálat, ilyenkor nagy a félsz és rengeteg a kérdés.
Félve teszik a kisbabát a pakolóra, csendesen nézik, amíg „játszom” vele; és varázslatos érzés, hogy a baba segít a vizsgálatban, mondhatni kooperál.
Mindent rendben találok, közben, ahogy szoktam, beszélek a gyerekhez és a szüleihez; igyekszem jó tanácsokkal, technikai trükkökkel hozzátenni a magamét ahhoz, hogy mihamarabb tompuljon a szülői félsz.
Készpénzre van szükségem, irány egy ATM. Lépek be a bank előterébe, amikor meglátom őt, apu leghíresebb játékosainak egyikét: Faragó Tamást (akiről nem mellesleg tegnap derült ki, hogy Príma-díjas lett). Ő is épp pénzt vesz fel.
Kovács Tamás / MTI A júliusban a Nemzet Sportolójává választott Faragó Tamás olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó a Császár-Komjádi uszodában 2020. augusztus 19-én.
Megörülünk egymásnak.