Életük utazására készültek, sokan először indultak ekkora útra, nyilván senki sem sejthette, hogy a társaság nagy részének ez lesz az utolsó útja, tizenhat embernek pedig az emberi tűrőképesség határa lesz a végcél. A montevideói Old Christians Club amatőr rögbicsapat és családtagjaik számára bérelt gép 1972. október 12-én negyven utassal és az ötfős személyzettel emelkedett a magasba Montevideo repteréről. Bár A hó társadalma okos megoldással nem foglalkozik azzal, kinek a hibája volt a tragédia, a baleset körülményeit kiértékelve ma már nyilvánvaló, hogy emberi mulasztás okozta, több hibás döntés vezetett ahhoz, hogy másnap a gép a rossz időjárási körülmények közepette egy kényszermegállót követően ismét a levegőben volt, majd nem messze az úticéltól, Santiagótól az Andok kellős közepén lezuhant.
A balesetet a csodával határos módon harminchárman túlélték, ám ekkor még fogalmuk sem volt róla, hogy a neheze csak ezután jön: több mint 3500 méteres magasságban rekedtek, mindentől távol, olyan mostoha környezetben, ahol csak hó és jég van, az éjjeli mínusz harminc fokos hidegről nem is beszélve. A túlélőket tovább tizedelte egy lavina, amely eltemette a gépet, de a külső tényezők mellett morális megpróbáltatások is bőven vártak rájuk. Egy hét után elfogyott az addig is nagyon szigorúan porciózott csekélyke élelmük, a gépből kinyert rádióval pedig ugyan kapcsolatot nem tudtak teremteni a külvilággal, megtudták azt a megrendítő tényt, hogy hiába keresték őket napokon keresztül repülőkkel, a mentőexpedíciót hamar lefújták. A reménytelenség és a túlélési ösztön vitte rá őket a magától értetődő, ám mégis borzasztóan nehéz megoldásra: hogy elhunyt társaik holttestéből egyenek. Megmenekülésüket részben ennek, részben pedig annak köszönhetik, hogy a társaság két tagja emberfeletti teljesítménnyel tíz napon át gyalogolt, hegyet mászott, küzdött a négyezres hegyek közt erre távolról sem alkalmas öltözetben, míg végül egy pásztorba botlottak. Ekkor mentették ki helikopterrel a társaság megmaradt tagjait. 72 napot töltöttek a tragédia helyszínén, tizenhatan élték túl.
Ilyesmire szokás használni azt a közhelyet, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, a történetet ennek megfelelően sokszor, sokan, sokféle formában feldolgozták. Készült belőle egy sor dokumentumfilm, de már Ethan Hawke is alakított uruguay-i rögbist az Életben maradtakban 1992-ben. A túlélők közül többen megírták saját élményeiket, a spanyol rendező, Juan Antonio Bayona kezébe azonban mégsem ezek a könyvek, hanem Pablo Vierci írása akadt. Az uruguayi újságíró ugyan nem élte át saját bőrén a katasztrófát, de az érintettek közül többeket gyerekkora óta ismert, így személyes kötődése volt a témához. A tizenhat túlélővel folytatott beszélgetéseiből írta meg A hó társadalmát, amely 2009-ben jelent meg.