Egy felhős napon, 1919. március 21-én, pénteken, Budapestet egy „Mindenkihez!” címzett, sűrűn teleírt kiáltvány lepte el, amelyben a Magyarországi Szocialista Párt tagjaiból álló Forradalmi Kormányzótanács deklarálta, hogy „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat.” Ezzel kezdődött a 133 napos proletárdiktatúra, amelyet a Horthy-korszakban a magyar történelem mélypontjaként ábrázoltak, amikor a főváros „vörös rongyokba öltözött”, míg 1949 után a nemzeti históriánk egyik csúcsaként jelenítették meg, amikor a muzsikus cigányok is az Internacionálét játszották.
Hatványozott válsághelyzet
A Magyarországi Tanácsköztársaság részben az első világháborút követő közép- és kelet-európai forradalmi hullámba illeszkedett, részben a századelőtől született baloldali modernizációs programok radikális megvalósítási kísérleteként értékelhető, ami csak felemásan realizálódhatott a mindössze négy és fél hónap alatt. A jobboldali emlékezet előszeretettel állítja be a proletárdiktatúra kikiáltását külföldön kiképzett és „guruló rubelekkel” megtámogatott bolsevik ügynökök puccsának, amely nem élvezte a magyar nép támogatását. Valójában Kun Béláék sosem kerültek volna hatalomra, ha nincs az első világháborús összeomlás, és az a politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és – a spanyolnátha-járvány miatt – egészségügyi válság, amivel szemben a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány tehetetlennek bizonyult a sikeres őszirózsás forradalom után.