Budapest belső kerületeiben az elmúlt években sorra tűntek el a földszintes és egyemeletes házak, ez a folyamat pedig nyilvánvaló módon a következő években sem áll meg, hiszen a számos esetben védettséget érdemlő, vagy egy egészségesebb befektetői hozzáállás esetén legalább részleteiben megmenthető XIX. és XX. századi épületek kis méretük miatt nehezen hoznának milliárdos bevételeket a gazdáiknak.
A helyzetet a Baross utca 40. példájához hasonlóan sokszor az udvari, különleges értéket nem képviselő (és sokszor később épült) szárnyak elbontása, majd a helyükre egy többszintes kortárs épület emelése, vagy az eredeti tömeget ügyesen kiegészítő szintráépítések a legtöbb esetben megoldanák, máskor azonban – főleg védelem híján – csak a teljes bontás marad.
Külön kategóriát képviselnek a témában a második világháború pusztításai miatt egy- vagy kétszintesre visszabontott bérházcsonkok, amik a negyvenes-ötvenes évek fordulójának gyors helyreállítási tempója, illetve a szocializmus évtizedeiben történt átalakítások miatt már rég elveszítették az esetlegesen megmaradt értékeiket. Ennek a csoportnak a legismertebb darabjai az Astoria sarkánál állt egykori Nemzeti Színház, valamint a hozzá kapcsolódó sarokbérház a metróépítés miatt eltűnt részei, illetve a Károly körút 2005-ben lebontott, majd azonnal parkkal helyettesített bazársorának elemei voltak, a belvárosban ezzel azonban nem vesztek ki végleg a csonkként túlélt háborús romok, az utóbbi helyszíntől néhány méterre ugyanis ott áll