„Mesélek valamit, hogy lássák, milyen a karakterem” – mondja Vargha Anikó a tágas és napfényes, könyvekkel teli nappalijában ülve. Kávézgatunk.
1956-ban hatéves voltam, óvodába jártam már, Romániában, mert a családom erdélyi. Azontúl pedig mi nagyon mélyen összenőttünk a református egyházzal, két nagyapám is lelkész volt, az egyik Csekefalván, a másik Orbaiteleken. Anyai nagyanyám Ravasz László püspök unokatestvére, Ravasz Gizella volt. Szóval nekünk olyan családunk volt, ahol beszéltek a gyerekek előtt is mindenről, szó volt a magyar forradalomról, apám a Szabad Európát hallgatta folyton. Mire az óvónő meg mondja valamikor 1956 telén, hogy a Szovjetunió így meg úgy. Na, én erre felugrottam, igen, de azért elfoglalták Magyarországot! Erre az óvónő még aznap délután eljött családlátogatásra hozzánk, kérte a szüleimet, hogy vagy fogjanak otthon, vagy ne beszéljenek előttem, mert értsék meg, neki is családja van. Ilyen világ volt akkor. Én meg ilyen voltam már akkor is. Később, amikor Brassóba jártam sportiskolába, súlylökő voltam, ott is meggyűlt velem a bajuk.
Vargha Anikó egy szépen tartott, nagy kertes házban él, zöld kerítése előtt, ahova leparkolunk, frissen vágott a fű. Odabenn aztán erős, mosolygós asszony fogad, akivel egy Facebook-bejegyzés miatt fordult meg a világ, és mi is azért látogattuk meg, hogy megtudjuk, mi okból írta azt, amit, illetve miként élte meg a következményeket.