Miután a Bem József vezette honvédcsapatok 1848-ban ellentámadásba lendültek az ország keleti részén, a győzelmet győzelemre halmozó tábornok 1849 januárjában már csaknem egész Erdélyt elhódította a Puchner Antal vezette császáriaktól. A kegyelemdöfést azonban nem tudta bevinni a Nagyszebenbe visszahúzódó ellenfelének, aki szorult helyzetében orosz segítséget kért. A cári csapatok ugyan ekkor még csak Brassót és Nagyszebent szállták meg, az erőviszonyok mégis megfordultak, Puchner ugyanis ezután a hátországát biztonságban tudva, összes katonájával vonulhatott Bem ellen.
A magyar csapatokat vezénylő tábornok a Vízakna körüli sóbányákban kiépített védelmi állásokra támaszkodva igyekezett megállítani a túlerőben lévő, román népfelkelőkkel is kiegészített császári sereget. Az 1849. február 4-én lezajlott csatában meg is tizedelte a nyílt terepen támadni igyekvő ellenséget, ám túl gyorsan vezette rohamra honvédjeit a megingó császáriak ellen –
mikor Puchner látta, mekkora fölényben van valójában, győztes ellentámadást indított.