Sok budapestinek csak akkor esett le a tantusz, amikor Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt korában meghirdette a Sétáló Budapest programját: szeretett fővárosuk, a százötven éves, bűzös, ideges koszfészek benzingőze évekkel rövidíti meg az életüket.
Csakhogy Budapest nem csupán kegyetlen gyilkosuk, hanem életük melegszívű megmentője is. Amit az egyik kezével elvesz, azt a másikkal visszaadja, sőt annál is többet. A város ugyanis hiába fojtogatja levegőjével a lakóit, összességében még így is kedvében jár az emberi testnek: mivel a fővárosban magasabbak a jövedelmek, továbbá minden kapható, amit a gyomor megkíván, és közel a kórház, minden sarkon gyógyszertár, az emberek itt később halnak meg és nagyobbra nőnek, mint vidéken. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene megjobbítani Budapest levegőjét.)
Ám ez nem volt mindig így. Hogyan és mikor állt elő az a helyzet, hogy a fővárosiaknak aránylag magas lett a biológiai életszínvonaluk? Ezt próbálom kinyomozni ebben a cikkben.