A nukleáris energia már az 1930-as évek eleje óta foglalkoztatta a nemzetközi tudományos élet tagjait. Bár a későbbi amerikai sikerek miatt hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a nyugati, illetve a nyugatra emigrált európai szaktekintélyek munkája miatt nyert teret az atomkérdés, valójában német és japán tudósok is nagyban hozzájárultak a diskurzus elindításához. 1934-ben a japán Tohoku Egyetem professzora, Tadajosi Hikoszaka közzétette az elméleti atomfizikáról szóló írását, melyben elsők között mutatott rá arra, hogy az atommagban rejlő hatalmas energia révén lehetőség nyílhat mind nukleáris energia termelésére, mind pedig fegyverek előállítására.
1938 decemberében aztán felgyorsultak az események, ugyanis Otto Hahn és Fritz Strassmann német kémikusok kéziratot küldtek a Naturwissenschaften tudományos folyóiratnak, amelyben közölték, hogy miután neutronokkal bombáztak urániumatomokat, a bárium elem nyomára bukkantak. Az eredményeket közölték Lise Meitner fizikussal is, aki néhány hónappal korábban emigrált Németországból Svédországba. Meitner és unokaöccse, Otto Robert Frisch úgy értelmezte az eredményeket, hogy azok maghasadásra utalnak, amit 1939. január 13-ai kísérletük meg is erősített.
A teszt bizonyította, hogy a maghasadás révén atomenergia termelhető, a nukleáris fegyverekben pedig robbantás céljára is használható. Ez az egyre fokozódó európai konfliktusos helyzet miatt nemcsak a fizikusok, de az egyes országok vezetésének figyelmét is felkeltették. 1939 áprilisában Németországban meg is alakult az első, tudósokból álló, atomenergiával foglalkozó csoport (Uranverein), ám ez nem volt hosszú életű, ugyanis a második világháború kezdeteként számon tartott szeptember 1-jei, Lengyelország ellen intézett támadáshoz rengeteg német kutatót is besoroztak, köztük Wilhelm Hanle, Reinhold Mannkopff és Georg Joos kísérleti fizikusokat, akik alapítói voltak a társaságnak.