Sosem törtek világhírre, és meg sem gazdagodtak a Quimbyből, pedig egyedi, sokszínű zenéjükkel és a villámgyorsan megszerzett színpadi profizmusukkal akár már a 90-es években megtehették volna. Vidéki gimis zenekarnak indultak, aztán hamar pesti underground banda lett a vagány alkotói közösségből, és a frontember, Kiss Tibi két hosszabb kicsekkolása után a mainstreambe is berobbantak. Közben megmaradtak nagyon normális embereknek, akik akár fizikai munkára is átnyergelnek, ha éppen az kell a túléléshez, máskor meg sokezres arénában zenélnek szimfonikusokkal. A teljes sztori a januári Forbesban.
„Lementem a Tilos az Á-ba egy Quimby-koncertre, és esküszöm, egyetlen hangra sem emlékszem, de Tibi mályvaszínű, selyemszerű anyagból készült inge beleégett a retinámba” – idézi fel az első quimbys élményét Balanyi Szilárd, a zenekar billentyűse. Aztán a tagok egymás szavába vágva mesélik, hogy Kiss Tibinek akkoriban híresen négy öltözéke volt – ez a bizonyos lila ing is a turkálók egyik gyöngyszeme lehetett. Sokszor a barátai könyörögtek, hogy szabaduljon már meg egy-egy darabtól.
„Volt, hogy lefoszlott róla a pulóver, emlékeztek? Kilógott a könyöke a lyukon, mégis évekig hordta azzal a hawaii csíkos zakójával” – száll be a cukkolásba Varga Livius (ütőhangszerek). Majd sajátos bölcsességgel hozzáteszi: „Ahogy Márai mondta, öltözködni úgy kell, hogy ne fázz!” Tibi meg a maga fegyelmezett módján, komolyan elgondolkodva bevallja, hogy a máig oda kell figyelnie, mert ha valamilyen ruhadarabot nagyon szeret, képes unásig hordani. „Egyszer vettem például egy világháborús pilótadzsekit, már akkor elég avittos volt, de gyönyörű, aztán évek múltán is darabokban lógott rajtam.”