Még diákmunkásként is meglepően tisztességesen fizet, később meg pláne, mindig van felvétel, képzettségi kitétel gyakorlatilag nincsen, télen fűtött, nyáron hűtött, kényelmes iroda, nehezet emelni, napon, hidegben ácsorogni, túlórázni szinte soha nem kell, nem hívogat a főnök munkaidőn kívül – a telemarketing tulajdonképpen az ideális munkakör, nem?
Mondjuk, amikor én csináltam, kedvem lett volna meghalni minden nap, és máig rühellek telefonálni, de azt már akkor is láttam, hogy csak én nem vagyok kompatibilis a dologgal. Körülöttem ugyanis láthatóan jól elvoltak a diákok is, a felnőttek is, még ha a műszakzárás előtti percben menetkészen várta is az óramutató körbeérését a teljes iroda, hogy aztán a várva várt pillanatban egy emberként üssük be a napzárást jelentő kódot, és csapjuk le a kagylót mindannyian. Pedig nálunk nem is volt akkora „ereszdelahajamat”, mint a CDG-nél, annál a cégnél, amiről a Telemarketingesek című HBO-s dokusorozat mesél. No meg – bár manapság miben lehet biztos az ember – nem vettünk részt egy országos méretű, sokmilliárdos csalásban sem, de ilyen apróságokon igazán ne akadjunk fenn.
A Telemarketingesek minden ízében rendhagyó, gonzó jellegű doku – talán épp ezért működik olyan jól. Ennek fő oka, hogy a film készítői nem értelmiségi hátterű, pallérozott, filmszakon kiképzett, pedigrés profik, hanem azok a fajta emberek, akik kiírhatnák a közösségi oldalukra a jól ismert fordulatot, miszerint ők Az Élet Iskolájában tanultak, és még igaz is lenne. A film ötletgazdájáról, fontosabbik rendezőjéről, valamint egyik kulcsszereplőjéről, Sam Lipman-Sternről (a másik rendező Adam Bhala Lough, aki egyébként egy későn megtalált unokatestvére) ugyanis – bár ma már menő videós újságíró és filmes – sokáig úgy tűnt, nem lesz rendes ember: céltalan kamasz volt, az iskola nem érdekelte, csak graffitizni akart, betépni és a haverokkal lógni. Ennek megfelelően ki is hullott az iskolából már kilencedikes korában. Hogy miért fontos ez cikkünk szempontjából? Azért, mert az iskola félbehagyása nyomán került kapcsolatba a telemarketinggel, a szóban forgó céggel és a jelenség egészével, amiről filmje szól. Lipman-Stern szülei ugyanis közölték a fiukkal, hogyha nem jár iskolába, akkor bizony el kell mennie dolgozni, az egyetlen hely pedig, ahová ilyen fiatal, képzetlen kamaszként is felvették, a CDG, teljes nevén Civic Development Group nevű, telefonos adománygyűjtésekkel foglalkozó cég volt.