Best WordPress Hosting
 

Isten vezette a kezem, mi baj lehet? – doku egy misszionáriusról, aki egészségügyi képzettség nélkül kezelt ugandai gyerekeket

Neokolonializmus? Ki sem tudom mondani, pláne nem tudom, mit jelent. Majd, izé, utánanézek, gondolom.

A jelenet, amelyben Renee Bach, ez a szőke, fehér amerikai nő, aki minden egészségügyi képzettség – sőt, ami azt illeti, bármilyen, iskolarendszerhez tartozó oktatás – nélkül végzett orvosi szakértelmet igénylő eljárásokat afrikai kisgyerekeken, belegabalyodik az újgyarmatosítás szóba, majd közli, fogalma sincs, mit jelent, afféle „túl szép, hogy igaz legyen” pillanat. Ez a megnyilvánulás ugyanis gyakorlatilag egy jelenetben tökéletesen összefoglalja a Megmentő komplexus című HBO-dokusorozatban tárgyalt probléma lényegét: hogy az afrikai önkéntes munka sokaknak a jóemberség glóriájával bevilágított, hatalmi helyzettel, vezetői státusszal és égi-földi üdvözüléssel kecsegtető, Insta-pozitív játszótér, amelynek időnként azok isszák meg a levét, akiket elvileg segíteni akar. Ezzel együtt jót tesz a dokunak, hogy nem áll meg, itt, hanem gazdagon árnyalja a képet.

HBO

Aprócska gombhoz varrja a kabátot a Nicola Tesla – A fény gyermeke

Komplexusos nemzet vagyunk, hát imádjuk megragadni az alkalmat, hogy a magyarok nagyszerűségét ünnepeljük. Frei Tamás riportok tucatjait vitte sikerre azzal az egyszerű trükkel, hogy a világ legváratlanabb helyein is felkutatta a helyi honfitársat, a „magyarok nagyszerűsége” zsáner örökre sikerre lesz ítélve, s hogy e hősök miért nem boldogulhattak itthon, azt jobb nem firtatni. A Bánovits Ottó és Takó Sándor által jegyzett Nikola Tesla – A fény gyermeke című új doksi lép egyet előre ebben a törekvésben, és olyan nüanszban talál okot némi nemzeti büszkeségre, amire nem sok példát láttunk eddig: a magyar doksi állami támogatással ünnepli a szerb-amerikai tudóst azon egyszerű apropóból, hogy egy anekdota szerint egy magyar barát, Szigeti Antal jelenlétében, a budapesti Városligetben esett le neki karrierje egyik nagy tantusza.

Kedves történet, bár azzal, hogy ettől több közünk van-e Teslához, mint bárki másnak, azért vitatkoznék – mondjuk pár éve Tesla-musical is készült itthon, szóval akad itt egy vékonyka trendszerűség. Ám a Cinefesten debütált filmnek ezzel együtt is lehet örülni: a természettudományos képzés népszerűsítéséhez minden eszköz jól jön. Az azonban kérdés, hogy az alkotók szándéka szerint hiánypótlónak szánt film egy rendhagyó fizikaóra keretein túl hogyan állná meg a helyét.

Első ránézésre ugyanis tökéletes iskolai mozidélután-alapanyagról beszélünk: a film alig hosszabb egy óránál, kicsit ráhúzva egy iskolai tanórára épp belefér, és azt az egyet nem lehet elvenni tőle, hogy érdekesebben meséli el az egyenáram-váltóáram dilemmát, mint az átlagos fizikatanár. Beszélnek benne a magyar mérnökszakma nagy tanítói, ráadásul olyan érdekesen, hogy az ember szinte kedvet kap, hogy megerőltesse az agyát, és megpróbálja ezt, a világunkat átformáló jelenséget kicsit jobban megérteni annál, mintsem, hogy az elektromos áram

Ha igazán jó telefonos értékesítőket akarsz, alkalmazz bűnözőket

Még diákmunkásként is meglepően tisztességesen fizet, később meg pláne, mindig van felvétel, képzettségi kitétel gyakorlatilag nincsen, télen fűtött, nyáron hűtött, kényelmes iroda, nehezet emelni, napon, hidegben ácsorogni, túlórázni szinte soha nem kell, nem hívogat a főnök munkaidőn kívül – a telemarketing tulajdonképpen az ideális munkakör, nem?

Mondjuk, amikor én csináltam, kedvem lett volna meghalni minden nap, és máig rühellek telefonálni, de azt már akkor is láttam, hogy csak én nem vagyok kompatibilis a dologgal. Körülöttem ugyanis láthatóan jól elvoltak a diákok is, a felnőttek is, még ha a műszakzárás előtti percben menetkészen várta is az óramutató körbeérését a teljes iroda, hogy aztán a várva várt pillanatban egy emberként üssük be a napzárást jelentő kódot, és csapjuk le a kagylót mindannyian. Pedig nálunk nem is volt akkora „ereszdelahajamat”, mint a CDG-nél, annál a cégnél, amiről a Telemarketingesek című HBO-s dokusorozat mesél. No meg – bár manapság miben lehet biztos az ember – nem vettünk részt egy országos méretű, sokmilliárdos csalásban sem, de ilyen apróságokon igazán ne akadjunk fenn.

A Telemarketingesek minden ízében rendhagyó, gonzó jellegű doku – talán épp ezért működik olyan jól. Ennek fő oka, hogy a film készítői nem értelmiségi hátterű, pallérozott, filmszakon kiképzett, pedigrés profik, hanem azok a fajta emberek, akik kiírhatnák a közösségi oldalukra a jól ismert fordulatot, miszerint ők Az Élet Iskolájában tanultak, és még igaz is lenne. A film ötletgazdájáról, fontosabbik rendezőjéről, valamint egyik kulcsszereplőjéről, Sam Lipman-Sternről (a másik rendező Adam Bhala Lough, aki egyébként egy későn megtalált unokatestvére) ugyanis – bár ma már menő videós újságíró és filmes – sokáig úgy tűnt, nem lesz rendes ember: céltalan kamasz volt, az iskola nem érdekelte, csak graffitizni akart, betépni és a haverokkal lógni. Ennek megfelelően ki is hullott az iskolából már kilencedikes korában. Hogy miért fontos ez cikkünk szempontjából? Azért, mert az iskola félbehagyása nyomán került kapcsolatba a telemarketinggel, a szóban forgó céggel és a jelenség egészével, amiről filmje szól. Lipman-Stern szülei ugyanis közölték a fiukkal, hogyha nem jár iskolába, akkor bizony el kell mennie dolgozni, az egyetlen hely pedig, ahová ilyen fiatal, képzetlen kamaszként is felvették, a CDG, teljes nevén Civic Development Group nevű, telefonos adománygyűjtésekkel foglalkozó cég volt.

Fordulat a Barta-film perében: az alkotóknak mégsem kell kártérítést fizetniük

A Kúria vétlennek találta a Siess haza, vár a mama című, Barta Tamásról szóló dokumentumfilm alkotóit, így nem kell kártérítést fizetniük Fekete Barnának, aki azért perelte be nyolcmillió forintra a rendező Hajdú Esztert és a Miradouro nevá gyártócéget, mert kifogásolta, ahogy a filmben megjelenik. Elsőfokon Fekete veszített, másodfokon viszont viszont nyert, megítéltek neki egymillió forintot, ezért az alkotók a Kúriához fordultak, amely végül a filmkészítőknek adott igazat, helyben hagyva az első fokú ítéletet, így az alkotóknak nem kell fizetniük. A perben érintett Miradouro Kft. egyébként időközben tönkrement, üzleti tevékenységet három éve nem folytat. Az alkotók jelenleg a doku második részén, a Lost in Los Angeles című filmen dolgoznak.

A film kálváriája mindezzel együtt még mindig nem zárult le teljesen, a Kúria ugyanis 2022 elején jogosulatlan képmáshasználatra hivatkozva betiltotta azt, szintén Fekete Barna keresete nyomán, akinek egy Hawaiin készült felvétel használatával volt gondja. Az alkotók ugyanakkor harcolnak a betiltás ellen, és azt állítják, Fekete korábban hozzájárult a felvételek használatához, és a 2018-as kaliforniai forgatáson is önként vett részt. A kifogásolt hawaii felvétel ráadásul szerintük eleve a nyilvánosságnak volt szánva, egy tévéadáshoz vették fel, és az alkotók közleménye alapján

semmi olyan nem hangzik el benne, ami korábban ne jelent volna meg a sajtóban: Fekete Barna elmondja, hogy ő volt a Barta gyilkosság gyanúsítottja, mert az ujjlenyomata rajta volt a gyilkos fegyveren, amit saját elmondása szerint ő szerzett Barta Tamásnak, akinek – szintén Fekete állítása szerint – jó barátja és üzlettársa is volt.

Hány embert tett tönkre, hogy nem sikerült megtalálni Labancz Anna gyilkosát?

A Tangó és Kes mai adásában Dudás Balázs filmrendezővel beszélgetünk, aki arra készül, hogy egy tru crime sorozat formájában feldolgozza Labancz Anna miskolci ápolónő 1970-ben történt, mai napig rejtélyes meggyilkolásának ügyét.

The post Hány embert tett tönkre, hogy nem sikerült megtalálni Labancz Anna gyilkosát? first appeared on 24.hu.

Egyszerre nosztalgiabuli és a nagyság keserédes portréja a Wham!-doku

Újra és újra szeretünk olyan megállapításokat tenni, hogy soha többé nem születik még egy olyan művész, mint… – és akkor ide nyugodtan behelyettesíthetünk több tucatnyi nevet Freddie Mercurytól Janis Joplinon át Bob Marley-ig, sőt, ha nagyon akarunk, épp visszamehetünk Michelangelóig is akár, de épp e lista hossza igazolja, hogy nemcsak felesleges, alaptalan is a nagybetűs Tehetséget temetni. El vagyunk látva meghökkentően, igazságtalanul tehetséges emberekkel, akik egy részének személyiségét épp olyanra formálta az élet, hogy tehetségét képes is csúcsra járatni, kis szerencsével körülményei, hazája, szerencséje is segítik – így lehetett például George Michael is azzá az idollá, aki. A Netflixen a napokban debütált Wham! című dokumentumfilmmel pedig megkapta az első – de jó eséllyel nem az utolsó – filmes főhajtást is.

A doku ugyanis – annak ellenére, hogy gyönyörű, kerek egész önmagában is – olyan, mint egy előzménytörténet egy filmhez, ami még nem készült el. George Michael „ígyjöttem” filmje, felnövéstörténete, művészi megérésének előszobája – éspedig extrém fontos előszobája. A Wham! nélkül, még inkább Andrew Ridgeley nélkül ugyanis könnyen lehet, hogy soha lépett volna elő. A film tanúsága alapján Ridgeley afféle őrangyalként lépett be a kis George, pontosabban ekkor még Jorgosz (hivatalosan, az angol írásmód szerint Georgios Kyriacos Panayiotou, apja ugyanis ciprusi görög) életébe, amikor a tizenegy éves, dundi, szódásüveg-szemüveges, nagyhajú, csendes kisfiút bevezették az osztályterembe, mint új gyereket. Hogy miért, azt sose fogjuk megtudni, de amikor a tanár azt kérte, jelentkezzen, aki az új kisfiút a szárnyai alá veszi, bevezeti az iskolai rendszerbe és mindennapokba, Ridgeley tette fel a kezét – aki pedig mindenben a szöges ellentéte volt a kis Jorgosznak.

Hangos volt, élénk, vagány, egy kis bajkeverő. Ők ketten mégis azonnal barátok lettek. Ebben alighanem szerepe volt annak, hogy mindketten bevándorló család fiai voltak (Ridgeley apja egyiptomi-olasz), de még inkább annak, hogy mindketten rajongtak a zenéért, és nem is csak mint befogadók. Eleinte rádióadósat játszottak, majd ez átfordult közös dalírásokba, és már kisfiúként arról ábrándoztak, hogy saját zenekaruk lesz. Lett is elég hamar, de az Executive néven futó zenekar rémesen rossz ska zenéje nem rántotta be a közönséget, igazából a tagokat sem különösebben, hamar vége is lett.

Mintha valós időben végignézhetnénk a következő Frida Kahlo felemelkedését

Hiába a nagy múlt és a jelenben is létező relevancia, nem nagyon tudunk mit kezdeni mi, itt, Magyarországon a képzőművészettel. Egy aprócska kört leszámítva a nagy átlagnak nemhogy nem része az életének, nem érti, nem érdekli, de egyenesen lenézett, furcsállt dolog, elhasznált, szakállas viccek tárgya, valahol az „ilyet az ötéves gyerekem is tud” vonalon. Persze, a magasművészet sehol sem tömegműfaj, de mégis, nálunk nem sikerült – az iskolákban, a kulturális közbeszédben, és bizony, a médiában sem – megtalálni az utat az emberek és a művészet között, amin nem segít az sem, hogy azt a kevés nevet, amit mégis ismer a köz, főként a pofátlanul, ízléstelenül zsíros állami megbízásokkal asszociálja. Nehezen megragadhatók ennek a helyzetnek az eredői, és aligha várható egyhamar változás, hiszen még a kulturális élet – színházak, könyvkiadás, film, hogy a közelmúlt fő eseményeire utaljak – szisztematikus rombolása is csak a szerencsésebbek ingerküszöbét érik el, a többség inkább saját megélhetése, gyereke oktatása, szülei egészségügyi ellátása miatt aggódik, magyarán: örül, ha él. Innen nézve különösen örvendetes, hogy a Pont Csopak következő eseményén egy olyan dokut vetít, amely a képzőművészetet – és bónuszként benne a női alkotók különös helyzetét – mint életutat hozza közelebb a nagyérdeműhöz. Az Apolonia, Apolonia című filmet, mely egyszerre szuperközeli, intim művészportré, felnövéstörténet, sportfilm, kultúr- és nőpolitikai eszmefuttatás egyszerre.

HBO Max Central Europe

Apolonia Sokol az európai történelem viharainak igazi megamix-gyermeke: családja eredetileg belorusz, ám Sztálin alatt Szibériába deportálták őket, ahonnan aztán Lengyelországba kerültek, Apolonia anyja így már lengyelként látta meg a napvilágot. Alig elérve a nagykorúságot a szocializmus elől előbb Dániába, onnan pedig Párizsba szökött, ahol beleszeretett egy francia művészbe, és akivel alaposan dokumentált szerelmükből – komolyan, még a fogantatásról is van házi videó – megszületett Apolonia. Nem is akárhova: egy aprócska, de annál fontosabb párizsi underground színház épületébe, ami a játszóhely mellett Apolonia gyerekkori otthona is volt. A harcosan progresszív, a politizálástól sem visszariadó, rendületlenül kreatív közeg, tele írókkal, színházcsinálókkal, képzőművészekkel, zenészekkel nem hagyta érintetlenül a kislányt, aki elég hamar festeni kezdett.

A hivatásos sellőkről szóló dokuban több a varázslat, mint A kis hableányban

Nehéz lesz a Hivatásos sellők című dokusorozat szereplőinek választása, hitelességük mellett érvelni egy országban, amely a napokban Suhajda Szilárd eltűnése nyomán azonnal a tízmillió hegymászó országává lett. A többség pontosan tudta, hogy aki önszántából komoly nehézséget vállal, az csak önveszélyes bolond lehet. Persze, nem kötelező senkinek az extrém sport, még a szabadidős sem az, de azért az sokat elmond nemzetkarakterünkről, hogy az átlag magyar ember jobban aggódik, amikor egy ismerőse elkezd nagyokat futni, mert jaj, rámegy a térde, mint akkor, ha ugyanaz az ember minden nap legurít pár sört, vagy sorra passzolja le a kihízott ruháit.

Túlságosan pontos az a vicc, ami arról szól, hogy a pokol egyik üstje mellé azért nem kell őrt állítani, mert abban magyarok főnek, és ha valaki megpróbálna kimászni, a többiek úgyis visszahúznák. Itt minálunk minimum értetlenséget szül, hogy léteznek a világban emberek, akik nemcsak rendszeres kényelmetlenséget, de időnként még veszélyt is vállalnak a sportszenvedélyükért. De hátha a sellők elérik, amit a leküzdött csúcsokról szóló memoárok és meseszép filmek nem tudnak. A Netflix ugyanis jó időzítéssel A kis hableány moziba kerülésére időzítve adta ki legújabb dokusorozatát, a Hivatásos sellők (Merpeople) címűt, mely egy olyan világba kalauzol, amelyre aligha volt bárki felkészülve, és ami mégis sokkal kevésbé szól a bizarr különcségek egy újabb arcáról, mint arról, hogy mit is jelent valójában áldozatokat hozni a művészetért, a sportért, egyáltalán: egy szenvedélyért.

Netflix