„Sose fogom elfelejteni: az ilyesmit nem is lehet. Első komolyabb hegyi beavatásélményem még tanonc koromban ért. Téli magashegyi tanfolyamon vettem részt a Tátrában, talán húszéves lehettem. Esténként zajlottak az elméleti órák, napközben pedig a gyakorlati képzés: havon járás, hágóvashasználat, kicsúszás esetén jégcsákánnyal fékezés, ilyesmik. Szép, tiszta idő volt, gyönyörű porhó. Két csoportba oszlottunk, az egyik a gerincen, a normál úton közelítette meg a csúcsot, a mi csoportunk pedig – az oktatónk irányításával és döntése alapján – magán a lejtőn haladt fölfelé keresztezve a hegyoldalt. Én éreztem, nem biztos, hogy ez jó lesz, még aggódva meg is kérdeztem a vezetőt: »Tényleg biztonságos lesz ez az útvonal? Nyugi!« – felelte.
Egy idő után, föntről finoman kezdett csurogni lefelé az a porcukorszerű fehérség, szép látvány volt, nem is feltételeztünk semmi rosszat. Mindenki azt gondolta, szépen tovább folyik majd az a laza hó a lábunk mellett. És akkor váratlanul, egy hatalmas lökést éreztem a hátamon, arccal a hóba estem, és nagy sebességgel kezdtem görögni a hótömeggel együtt, amely teljesen maga alá temetett. Szinte azonnal csődöt mondott a gravitációs érzékem, nem tudtam, hol a fenn és a lenn, fekszem, állok, gurulok vagy cigánykerekezem. Épp előző este tanultunk a lavinákról, arról, hogyan kell benne viselkedni, ha elkap bennünket: úszó mozdulatokkal a széle felé evickélni. Ez még eszembe jutott, de ugyan hol van a széle, a közepe és a teteje? Elveszítettem a kontrollt a saját testem fölött, képtelen voltam uralni a végtagjaimat. Reflexszerűen próbáltam lélegezni, havat nyeltem, köhögtem, fuldokoltam, majd egy ponton bizonyossá vált számomra, hogy itt a vége. Érdekes, ekkor valamiféle elfogadó nyugalom szállt meg. És ebben a pillanatban megállt a sodródás, én kalimpálni kezdtem, de persze nem tudtam, hogy most lefele ásom-e magam a hóba, vagy kifele a szabadba, aztán egyszer csak megláttam a szikrázóan kék eget.
Boldog voltam, hogy élek.