Nézzük Rikárdóval a kis fekete malacot. Hallgatunk. Alkarral támasztjuk az ólt, mintha kocsmapult lenne, meg kell billenteni a fejünket, hogy belássunk a felső léc és a faépítményt majdnem szemmagasságban ferdén lezáró hullámpala között. “Adtál neki nevet?”, kérdezem, de jelen kontextusban egyébként is vonatkoztatási pont nélküli, ráadásul megmagyarázhatatlanul halk kérdésemet magával viszi a suvadás felől támadó szél. Csattanás, a fiú nagyot ver az egyik nagyobb lécre, büszkén kurjantja, “csak a fa 20 ezret ér”. Majdnem kiesik a kezéből a bonbon, amit egy ideje szorongat, születésnapi ajándék a jezsuita házból, ahonnan azért jöttünk el a “Csahó” egyik utolsó, romos házához, hogy Rikárdó megmutatassa az új disznójukat és az ólt, amit építettek neki. “Hasra hízott most… Következő születésnapomon levágjuk”, mondja. Rávágok én is az ólra, elismerésem jeleként, aztán nézzük tovább a kis térben tébláboló, pár hetes malacot.
Egy borsodi településen járunk, Ózdtól pár kilométerre déli irányban a 25-ös főúton, a háromezerötszáz lelkes Arló egyik cigány szegregátumában. A Csahóban. A környéken mindenhol a Heves-Borsodi dombság lankái, az Óbükk erdői, de maga a Csahó –vagyis a Hunyadi út – is lényegében egyetlen utca egy meredek völgyben. Az óltól, ahol állunk, nem messze található a falu turisztikai reménysége, a festői környezetben elterülő 8 hektáros Arlói tó, partján horgászkalyibákkal, nyaralókkal. A tavi étterem partszakasza népszerű esküvői helyszín: a természeti katasztrófa következtében, hegyomlással-homokfolyással, suvadással keletkezett vízgyűjtő látképe az erdélyi Gyilkos-tóét idézi. A látkép esküvői fotók kedvelt háttere, az arlói önkormányzat honlapján is jól mutat.
Az egykori intenzív barnakőszén-bányászat és a rengeteg bányajárat-fúrás megtette hatását – a környéken az utolsó nagyobb hegyszakadás 1929-ben volt. A Csahóban úgy tartják, ma is jön lefelé a hegyoldal, és előbb-utóbb maga alá temeti a házakat. A fák fogják még valamennyire, azokból viszont egyre kevesebb van.