Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: sorozatkritika

Az Egy nagydarab lány túlélési útmutatója tündérmesébb minden Disney-idillnél

Közzétette szerző

Hogy mit gondol a 38-as méret feletti nőkről a filmművészet, azt nemrégiben alaposan kiveséztük. Akik nem ásnák bele magukat a témába mélyebben, azok kedvéért röviden: vagy semmit, vagy bántó és ártalmas totális hülyeségeket. Jó ideig a feketékről is épp ilyen ártalmas és bántó hülyeségeket gondolt – döbbenet, hogy a sokszor oly bölcs filmesek bizonyos frontokon milyen tompák, nem? –, de a harmincöt feletti nők is Hollywood láthatatlanná tevő köpönyege alatt kuksoltak jó ideig.

Szerencsére a színes bőrűek láthatósága nagyságrendekkel jobb lett az utóbbi pár évben, a túlsúly-életkor-nők tengelyen pedig, úgy tűnik, épp most zajlik a szemléletváltás: ha nem is tömegesen, de elkezdtek érkezni a szenior-romkomok (gondoljunk például a Könyvklub-filmekre), csordogálnak az érett felnőttkorú nőkről szóló történetek, és mintha a túlsúlytabu is oldódna. Az idei Bridgerton-évadban kapunk egy kövér romantikus-erotikus kosztümös főhősnőt Penelope Featherington (Nicola Coughlan) személyében, és az idei nyár is hozott egy hasonló friss fuvallatot az Egy nagydarab lány túlélési útmutatója című Netflix-sorozattal, amelyben a főhős mozgóképi láthatatlanság frontján különösen előnytelen helyzetből indul: nő is, színes bőrű is, harmincötön túli is, túlsúlyos is. Mavis Beaumont azonban minden, csak nem láthatatlan: harsány, vagány, dögös, magabiztos és a világ a tenyerén hordozza.

Mavisnek a történet kezdetén megvan mindene: tehetségét stylistként egyre inkább elismerik, ráadásul csodás fotós pasijával, Jacque-kal dolgoznak együtt – hashtag powercouple, ugye –, akivel már hosszú évek óta együtt vannak, és az eljegyzés is ott van a levegőben, de van menő lakás és dögös cuccok is, no meg jófej barátok és önbizalom, még az áhított előrelépés a karrierjében is épp a küszöbön áll.

PostPin It!

Ha igazán jó telefonos értékesítőket akarsz, alkalmazz bűnözőket

Közzétette szerző

Még diákmunkásként is meglepően tisztességesen fizet, később meg pláne, mindig van felvétel, képzettségi kitétel gyakorlatilag nincsen, télen fűtött, nyáron hűtött, kényelmes iroda, nehezet emelni, napon, hidegben ácsorogni, túlórázni szinte soha nem kell, nem hívogat a főnök munkaidőn kívül – a telemarketing tulajdonképpen az ideális munkakör, nem?

Mondjuk, amikor én csináltam, kedvem lett volna meghalni minden nap, és máig rühellek telefonálni, de azt már akkor is láttam, hogy csak én nem vagyok kompatibilis a dologgal. Körülöttem ugyanis láthatóan jól elvoltak a diákok is, a felnőttek is, még ha a műszakzárás előtti percben menetkészen várta is az óramutató körbeérését a teljes iroda, hogy aztán a várva várt pillanatban egy emberként üssük be a napzárást jelentő kódot, és csapjuk le a kagylót mindannyian. Pedig nálunk nem is volt akkora „ereszdelahajamat”, mint a CDG-nél, annál a cégnél, amiről a Telemarketingesek című HBO-s dokusorozat mesél. No meg – bár manapság miben lehet biztos az ember – nem vettünk részt egy országos méretű, sokmilliárdos csalásban sem, de ilyen apróságokon igazán ne akadjunk fenn.

A Telemarketingesek minden ízében rendhagyó, gonzó jellegű doku – talán épp ezért működik olyan jól. Ennek fő oka, hogy a film készítői nem értelmiségi hátterű, pallérozott, filmszakon kiképzett, pedigrés profik, hanem azok a fajta emberek, akik kiírhatnák a közösségi oldalukra a jól ismert fordulatot, miszerint ők Az Élet Iskolájában tanultak, és még igaz is lenne. A film ötletgazdájáról, fontosabbik rendezőjéről, valamint egyik kulcsszereplőjéről, Sam Lipman-Sternről (a másik rendező Adam Bhala Lough, aki egyébként egy későn megtalált unokatestvére) ugyanis – bár ma már menő videós újságíró és filmes – sokáig úgy tűnt, nem lesz rendes ember: céltalan kamasz volt, az iskola nem érdekelte, csak graffitizni akart, betépni és a haverokkal lógni. Ennek megfelelően ki is hullott az iskolából már kilencedikes korában. Hogy miért fontos ez cikkünk szempontjából? Azért, mert az iskola félbehagyása nyomán került kapcsolatba a telemarketinggel, a szóban forgó céggel és a jelenség egészével, amiről filmje szól. Lipman-Stern szülei ugyanis közölték a fiukkal, hogyha nem jár iskolába, akkor bizony el kell mennie dolgozni, az egyetlen hely pedig, ahová ilyen fiatal, képzetlen kamaszként is felvették, a CDG, teljes nevén Civic Development Group nevű, telefonos adománygyűjtésekkel foglalkozó cég volt.

PostPin It!

Még Samantha sem menti meg az És egyszer csak… új évadát a megúszós érdektelenségtől

Közzétette szerző

Bár az újramelegített sorozatklasszikusok korát éljük, a Szex és New York visszatérése – egészen pontosan rebootolása – még így is kifejezetten nagy dolognak számított, főleg azért, mert korábban nem sok hajlandóságot láttak rá a főszereplők részéről. Ráadásul volt is benne potenciál: a haladó szellem jegyében izgalmas projekt lehet végre ötvenes-hatvanas nők történeteit látni, ráadásul okosan kiköszörülhette volna a nagy előd miatti csorbát, miszerint a kilencvenes-kétezres évek női sorozatainak királynője ma már idejétmúlt, a mai világban el sem készülhetne.

A sorozat atyjának, Michael Patrick Kingnek is valami hasonló tervei lehettek, mert nyomokban mindkettőt tartalmazza az És egyszer csak… címre keresztelt reboot, csak épp a megvalósítás csúszott teljesen félre. A 2021 végén bemutatott első évad már nemcsak a címében akarta megkülönböztetni magát az anyasorozattól, hanem szellemiségében is: a nagyon modern, nagyon aktualizált, nagyon felvilágosult, nagyon elfogadó, nagyon óvatoskodó sorozat lett tele nembináris, meleg és még ki tudja milyen karakterrel a sokszínűség jegyében. Szép vállalás, csak nem túl hatékony, ha rosszul csinálják, sőt, ebben az esetben rosszul is sült el.

A sorozat sokfős írói gárdája nemes egyszerűséggel fogta ezeket a témákat, mint kötelező elemeket, és a bármilyen szempontból hihető és autentikus történetmesélést feláldozta a népnevelés oltárán. Elég csak arra gondolni, hogy szinte minden részben kötelező jelleggel javít ki valakit a sorozat egyik nonbináris karaktere a fránya gendersemleges névmásokkal kapcsolatban, de szinte az összes ezzel kapcsolatos állásfoglalás rettentő kínosan és erőltetetten van beleírva a sorozatba. És, bár a karakterek valóban olyan problémákkal találkoznak, amelyekkel korábban nem – bajlódás a tinédzserekkel, ageizmus, karrier-család egyensúly –, ezekkel sem találta meg a sorozat a kiegyensúlyozott irányt.

PostPin It!

A Kiút olyan, mintha Stephen King írta volna a Lostot

Közzétette szerző

Adott egy rakás ember, aki épp úton volt valahová, hogy aztán egy isten háta mögötti helyen találja magát, ahonnan nem lehet szabadulni. A szerencsétlenül járt társaság tagjai a legkülönfélébb múlttal és háttérrel rendelkeznek, a szerencsétlenség akaratlanul is közösséggé alakítja őket, amelyből a szükség kiemeli a maga vezetőit, segítőit, rosszfiúit, akik próbálnak megküzdeni az egyre inkább a fejükre növő borzalmakkal, miközben olyan dolgok történnek körülöttük, amelyre semmilyen észszerű magyarázat nincs. Amelyek legalább annyira szürreálisak, mintha egy jegesmedvével találkoznának egy trópusi szigeten. Ismerősen hangzik? Nem véletlen, ha azonnal a Lost vagy Stephen King ugrik be ezekről a sorokról, hiszen akár a kultsorozat, akár a horrormester számtalan története leírható velük, nem véletlen, hogy mindkettőnek több-kevesebb köze van a Kiúthoz.

A Lost-párhuzam rögtön érthetővé válik, ha megnézzük, kiknek köszönhetjük a sorozatot: John Griffin showrunner azt a Jack Bendert kérte fel rendezőnek, akinek – amellett, hogy a Maffiózók, a Trónok harca és az Alias több epizódját is ő rendezte – több tucat Lost-részt is köszönhetünk. Átmentette még a szigetes misztikus sorozatból Jeff Pinkner executive producert, ahogy a Kiút főszerepét játszó Harold Perrineau-t is, aki a fiát védő Michaelt alakította a Lostban. Ennyi már elég is volt ahhoz, hogy jól csengő hívószót – a Lostot – rá lehessen vasalni nézőcsalogatónak a plakátra. Kingnek ennél jóval kevesebb köze volt a sorozathoz, de a Lostnál is nagyobb hírverést csinált neki: a horrormester a Twitteren annyit írt róla: „Ha horrorrajongó vagy, és még nem nézed a Kiutat, kezdj bele. Beszarás, milyen ijesztő.” Ha pedig valamit King ijesztőnek titulál, annak súlya van.

A Kiút fejlesztését anno a YouTube Red (ma már YouTube Premium) kezdte el, később az MGM streamingplatformja, az Epix (ma már MGM+) vette át. Az első évad pozitív kritikái zöld utat adtak a második évadnak, amelyet idén mutattak be, és immár Magyarországon is elérhető lett az HBO Max kínálatában.

PostPin It!

Maszkot húznak vagy átszabják az arcukat, csak a kínjukat ne lássa senki

Közzétette szerző

Sokan még mindig az új Squid Game-re várnak, Dél-Korea pedig készségesen ontja is magából a sorozatokat, hátha valamelyik befut majd. Bár ezek egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel landolnak a Netflixen, addig A lány a maszk mögött egy kifejezetten izgalmas és mindenekelőtt meglepő új versenyző, amely a híres elődnél sokkal elegánsabban és élesebben fogalmaz meg kíméletlen kritikát a dél-koreai társadalommal szemben, amely megszállottan helyezi a szépségideált mindenek felé. Ahogy az a dél-koreai sorozatoknál már-már bevett szokás, ez is egy webtoonon – digitális képregényen – alapul, amelynek 2015 és 2018 közt jelentek meg részei.

A lány a maszk mögöttre hatványozottan igaz, hogy akkor járunk vele a legjobban, ha legfeljebb az alaphelyzetet ismerjük. Kim Mo-mi egy teljesen átlagos, környezete által csúnyának és láthatatlannak tartott fiatal nő, ami a legnagyobb tragédia egy olyan ember esetében, aki mindennél jobban vágyik a rivaldafényre, az elismerésre és mindenekelőtt mások imádatára. Míg gyerekként lételeme volt a színpad, a cuki gyerekarc nem olyan karakterré formálódott, amelyet a szépségideálokra és tökéletességre kihegyezett koreai közönség szeret, így hiába énekelt és táncolt jól, a csúnyácska tinilányt külseje miatt szabályosan leüldözték a színpadról, hogy aztán jobb híján beleolvadjon a közönség szürke masszájába. A kitűnés iránti csillapíthatatlan vágyát egy maszkkal és az internet fortélyaival elégíti ki: míg napközben ő az iroda észrevehetetlen szürke egere, addig este otthon maszkba bújik és erotikus táncot lejt a kamera előtt, ahol felhasználónevek mögé bújt férfiak küldik a virtuális elismerést emojik és pénz formájában. Kim Mo-mi a saját bizarr módján találja meg az egyensúlyt a két véglet, a teljes mellőzöttség és a vágyottság között, amelyet az borít fel, hogy titokban jóképű, nős főnöke után epekedik, a borítékolható csalódást egy részeg éjszaka, egy meggondolatlan videós vetkőzés, majd profiljának letiltása követi. Ezzel elapad a Maszkos Lány iránti virtuális figyelem, márpedig enélkül a nő nem tud élni, így eszkalálódik az egyre rosszabb helyzet addig, hogy hamarosan feldarabolt és agyonvert halottak szegélyezik a lány útját.

És itt még mindig csak két epizódnál tartunk, már-már ásítanánk, hogy egy jól bejáratott bosszúhadjárat következik, ahol a lány majd szépen megtorol minden sérelmet. A lány a maszk mögött viszont épp emiatt üdítő meglepetés: a hétrészes sorozat igazi átverős kirakós, amelynek épphogy megismerjük az egyik szeletét, a történet gyorsan főszereplőt, helyszínt és gyakran idősíkot is vált, és mindez szépen lassan kibontakoztatva nyeri el a helyét a történetben. A nézőtévesztésre rájátszik az is, hogy a műfajokat is sebesen váltogatja a sorozat: hol neonfényes noir, hol egészen brutális thriller, egyes jelenetek simán elmennének egy fekete komédiában, van benne furcsa animés betét is, néha pedig a pszichológiai dráma határát súrolja a sorozat. Mindezt ráadásul kellően jó érzékkel és rutinnal váltogatja a fiatal rendező, Kim Yong-hoon, noha filmográfiája meglehetősen rövid.

PostPin It!

A fájdalomra épített bizniszt, drogfüggővé tette fél Amerikát

Közzétette szerző

Düh. Talán ez a szó jellemzi a legjobban az opioidválságot bemutató sorozatot,

de hogyan is rejthették volna el a készítők az indulatot minden idők egyik legördögibb üzletemberével szemben, aki legálisan csinált drogfüggőt fél Amerikából, jelenleg pedig valahol Floridában ücsörög egy villában?

A gyilkos csodaszer meg sem próbálja elfojtani ezt a dühöt, agresszívan mesél egy gátlástalan családi bizniszről, amely a két legveszélyesebb dolgot kombinálta: a fájdalmat és a kapzsiságot.

PostPin It!

Még egy karácsonyi vacsorával is a fotelhez szegez a legjobb most futó sorozat

Közzétette szerző

A tavalyi év legváratlanabb sorozatsikere egy lepattant szendvicsezőben játszódik, ahol a fine dining világából hazatérő séf, Carmy minden nehézség ellenére továbbviszi a halott bátyja által ráhagyott étkezdét. Sőt, az étterem nemcsak túléli a krízist, de szedett-vedett, kaotikusan működő büféből valódi étteremmé is alakul, dolgozói pedig megtanulnak valódi csapatként együtt dolgozni. Christopher Storer sorozata ráadásul mindezt olyan tökéletes karakterábrázolással, mesteri cselekményvezetéssel és az éttermi-konyhai közeg realisztikus bemutatásával valósította meg, hogy A mackó (a cím valójában egy szójáték lefordítása, hiszen a Bear a Berzatto név becézése) rögtön az egyik legelismertebb új sorozat lett.

A sorozat outsider-jellegét erősítette az is, hogy nem voltak benne széles körben ismert színészek: a többségüket persze el lehetett már csípni más sorozatokban vagy filmekben, de az összes főszereplőre igaz, hogy A mackó új szintre emelte az ismertségüket. Az, hogy nem elhasznált arcok alkotják a szereplőgárdát, persze vissza is üthet, ám A mackó esetében ez is hozzájárulhatott a sorozat vonzerejéhez, így teljes mértékben azonosítani lehetett ezeket a hús-vér karaktereket a színészekkel.

A valóságosság pedig a sorozat esztétikájában is megmutatkozott: az alkotók nem a gusztusos, étvágygerjesztő gasztropornó-vonalra mentek rá (noha azért jó pár fogáshoz kedvet is kaphattunk tőle), sokkal inkább függetlenfilmes eszközökkel, kézikamerás felvételekkel, chicagói utcakép-montázsokkal és spontánnak tűnő párbeszédekkel operált a sorozat, melyben folyamatos volt az ordítozás, a káosz és a csörömpölés, mindez pedig egy sokat emlegetett, egyetlen snittben felvett, tizenhét perces jelenetben csúcsosodott ki, melyben több teljes thrillerre elegendő feszültség összpontosult, noha a fő konfliktust itt az okozta, hogy egy hiba miatt hirtelen megsokszorozódott a rendelések száma az étteremben.

PostPin It!

A kör bezárul: emberrablás ennél bénábban aligha sikerülhet

Közzétette szerző

A bűnözők élete sem egyszerű. Ha például egy gondosan előkészített akcióba hiba csúszik, hatalmas lélekjelenlétre és improvizációs készségre lehet szükség ahhoz, hogy ne hulljon pillanatokon belül darabjaira az egész terv. Márpedig hiba nélkül még egy hétköznapi tescós bevásárlást sem könnyű végrehajtani, nemhogy egy szövevényes akciót, ami sok ember összehangolt és fegyelmezett tevékenységét igényli. A bűnügyi filmek mesterei előszeretettel aknázzák ki az ebben rejlő dramaturgiai lehetőségeket: elég Tarantino, Guy Ritchie vagy a Coen fivérek kultikus filmjeire gondolni, amelyek hemzsegnek a fatális félreértésektől, dugába dőlt tervektől és véres káoszba fulladt villámakcióktól.

De mondhattuk volna akár Steven Soderbergh-et is, aki a kortárs amerikai film egyik legsokrétűbb és legtermékenyebb alkotója, szinte minden zsánerben dolgozott már, de a neve mégiscsak összeforrt a sztárokkal kibélelt, könnyed heistfilmekkel: a legismertebb ezek közül az Ocean’s-trilógia, ám az évtizedek alatt az ő keze alól került ki a Mint a kámfor, a Logan Lucky – A tuti balhé, a Pénzmosó, illetve a 2021-es Semmi hirtelen mozdulat is. Ezek a filmek különféle történelmi korszakokban járták körbe a műfajba kódolt örök igazságot: milyen kemény és stresszes meló a gazdagokat titokban megszabadítani a pénzüktől (a fordított Robin Hood-sztoriként működő Pénzmosó annyiban kilóg a sorból, hogy ott inkább gazdag szélhámosok kopasztják meg a szegényeket, míg rájuk nem borul az offshore-piramis).

Cindy Ord / Getty Images Steven Soderbergh a 2023-as Tribeca Fesztiválon a Spring Studiosban 2023. június 15-én New Yorkban.

PostPin It!

Csúnya véget ért a világ legkeresettebb terroristája

Közzétette szerző

A nemzetközi szinten is nagy sikert arató izraeli sorozat, a Fauda sikerének egyik titka az volt, hogy az alkotók igyekeztek a maga komplexitásában bemutatni az arab-izraeli konfliktust. Arról, hogy ez mennyire sikerült nekik, a mai napig vannak ugyan viták, de tény, hogy a Netflix-sorozat igyekszik meghaladni a fekete-fehér leegyszerűsítést, és a palesztinokat is bizonyos empátiával mutatja be. A Fauda alkotói, Lior Raz és Avi Issacharoff legújabb sorozata ezúttal valós eseményeket igyekszik bemutatni: Imád Mugnije, a Hezbollah agytrösztjének tartott, dzsihadista katonai vezető életében az egyik legkeresettebb terrorista volt, számos merénylet és terrorcselekmény fűződött a nevéhez, mielőtt végül likvidálták, méghozzá egy CIA-Moszad közös akció keretében, noha ez utóbbit hivatalosan sosem jelentették be.

Bár Mugnije kétségtelenül érdekes alany egy sorozathoz, amihez az alakja körüli bizonytalanságok is hozzájárulnak, a több mint huszonöt éven átívelő tevékenysége nem könnyíti meg a dolgát annak, aki teljes képet szeretne róla mutatni. A Bejrút szellemei alkotói (akiket itt az amerikai Greg Barker egészít ki) végül azt a megoldást választották, hogy a minisorozat első felében Mugnije feltűnését és leghírhedtebb akcióit mutatták be, melyek mind a nyolcvanas években történtek a libanoni polgárháborúban, a maradék két epizódban pedig azt, hogyan került az évtizedek óta keresett terrorista váratlanul az üldözői orra elé. Ez pedig némiképp ortodox szerkezetet is jelent, hiszen Mugnije mellett mindig az az epizód másik főszereplője, aki épp a nyomában van. És bár van arra példa, hogy ilyen szokatlan szerkezetű sorozat is sikert arat (a legjobb példa erre a Csernobil), ehhez nagyon egységes, világos és egy irányba tartó cselekmény szükséges.

A Csernobil esetében ez azért működhetett, mert az atomerőmű-szerencsétlenség egyértelmű és több oldalról is jól bemutatható téma volt, Mugnije története viszont a libanoni polgárháborúval indul, melyet nemhogy nem lehet egy mondatban ismertetni, de még egy hosszú bekezdés sem lenne elég hozzá. A Bejrút szellemei érthetően meg sem próbálkozik ezzel, viszont ezzel máris nehéz helyzetbe hozza a nézőt, főként azzal, hogy nem is nagyon igyekszik felvázolni a történelmi kontextust sem. Nyilván nem egy négyrészes thriller feladata, hogy rendet vágjon síiták, szunniták, maroniták, drúzok, izraeliek, szírek között, de ha már azt választotta, hogy nagyrészt amerikai szemszögből mutatja be a konfliktust, akkor legalább arra a kérdésre választ adhatna, hogy mégis hogy kerültek amerikai tengerészgyalogosok Bejrútba, mit kerestek ott, és miért dühítette a muszlim népesség egy részét a békefenntartói tevékenységük. Az is megérne egy komolyabb kifejtést, hogy az ifjú Mugnijét ki és mi hajtotta az iráni titkosszolgálat karjaiba, de ott még egy fokkal érthetőbb az alaphelyzet.

PostPin It!

Az idol: tényleg annyira rossz az év leggyűlöltebb sorozata?

Közzétette szerző

Minél híresebb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy egy nap arra ébred, a feje felett átcsaptak a gyűlölet hullámai. Vegyük Jocelyn történetét: a veteránnak számító, de még mindig nagyon fiatal popsztár visszatérő turnéjára készül édesanyja halála után, amikor az interneten keringeni kezd egy fotó. Jocelyn látható rajta, ondóval az arcán. Az Instagramon végigsöpör a népharag, az énekesnőt tegnapi rajongói is utolsó szajhának kiáltják ki. Jocelyn sleppje – menedzserek, zenei producerek, művészeti vezetők és még néhány léhűtő – kapkodva igyekeznek kezelni a válságot. Hogyan lehet a mélyből visszakapaszkodni a csúcsra? Van, aki ebben a helyzetben is meglátja a lehetőséget.

Az idol felütése mintha megelőlegezte volna a sorozat fogadtatását. Az HBO hányatott sorsú produkciója alighanem az idei év leghevesebben gyűlölt sorozata, de van rá esély, hogy többéves távlatban is komoly kudarcként emlékszünk majd rá.

Nem tudjuk, hogy a túlnyomórészt negatív kritikáknak és a közösségi médiában keltett felháborodásnak köze van-e hozzá, hogy a bejelentett hat epizód helyett végül az ötödikkel fejezték be július elején Az idol első és minden bizonnyal egyetlen évadát.

PostPin It!

Van-e megváltás a professzornak, aki a diákjainál már csak önmagát unja jobban?

Közzétette szerző

Vannak kultikus szerepek, amik ráégnek az őket alakító színészre, ez pedig egyszerre tartogat lehetőségeket és kockázatokat a karrierépítés szempontjából. Bob Odenkirk számára például ilyen kitörési pontnak bizonyult a Breaking Bad simlis zugügyvédje, Saul Goodman. A szakmabeliek által nagyra tartott, de leszállóágba került komikus háta mögött hiába volt már addigra több évtizedes képernyős múlt, mégis ez a szerep hozta meg neki a világszintű ismertséget. A pár epizódosnak indult bohóckodásból ugyanis a klasszikussá nemesedő sorozat egyik legkedveltebb karaktere lett, aki nemcsak a hátralévő évadokat élte túl csodával határos módon, de egyedüliként még saját előzménysorozatot is kapott. Ráadásul azt sem alibizték el, a tavaly nyáron lezárult Better Call Saul a saját jogán is kiérdemelte az elismerést, az abszurd humor felől érkező Odenkirk renoméját drámai színészként is megalapozva a hat évad során. Az ismertség hatására már a Saul Goodman-érában szállingóztak a kisebb-nagyobb filmszerepek, sőt, a hatvan felé tartó Odenkirk még akciósztárként is újjászülethetett a Covid idején nagyot futó Senkivel. A Better Call Saul fináléja viszont mégiscsak lezárt egy hosszú korszakot a színész pályáján, és azóta sokakban motoszkálhatott a kérdés: vajon milyen lesz Odenkirköt egy újabb sorozat főszerepében látni? El tudunk-e majd vonatkoztatni a több mint tíz éven át követett karaktertől, vagy minden mosolyában az ügyeskedő Sault/Jimmyt látjuk viszont?

Az AMC új sorozata, a nálunk az HBO Maxon nézhető Lucky Hank megnyugtató választ ad erre a kérdésre: semmi Breaking Bad-utánérzés, már az első epizódok során könnyű belefeledkezni az új figurába és annak idilli-nyomorúságos világába. Azért az alkotók némi extra arcszőrzettel is bebiztosították magukat: Odenkirket ezúttal nem csupaszra borotvált képpel, és nem is a nebraskai bujkálás során növesztett kamionos-bajusszal, hanem impozáns értelmiségi szakállal látjuk viszont, ami a szemüveggel és a bölcsészkörökben elmaradhatatlan drapp zakóval kiegészülve tökéletesen rajzolja meg Hank, a megkeseredett kisvárosi irodalomprofesszor alakját. Willam Henry „Hank” Devereaux Jr. ugyanis a címmel ellentétben a legkevésbé sem érzi magát szerencsésnek, pedig első blikkre elég komfortosnak tűnik az élete: ő az angol tanszék vezetője a nem túl magasan jegyzett, de festői fekvésű főiskolán, a fiktív Railtonon, van egy csodálatos és megértő felesége, aki a helyi gimiben igazgatóhelyettes, valamint egy tűzről pattant lánya, akinek turbulens magánéletéhez viszonyítva könnyű lenne értékelni saját házasságának nyugalmát. Mégis kiégett, cinikus és életunt, mintha az életközepi válság szótári illusztrációja lenne.

Hanket ráadásul épp azok bosszantják leginkább, akik tudnak örülni az élet apró, jelentéktelen dolgainak, és annyira naivak vagy ostobák, hogy nem értik, a lelkesedésük mennyire nevetségesen hiábavaló. Erről egyrészt vitriolos belső monológjaiból értesülünk, mert fejben folyamatosan kommentálja környezetét, amit a többi szereplővel ellentétben a néző hallhat is (néhány jó poén alapjául is szolgál, amikor elkalandozik, és észrevételei véletlenül hangosan is kicsúsznak). Valójában szemtől szemben sem mindig fogja vissza magát. Egy akadékoskodó diákjának például a kreatív írás órán töri le azzal egy (túl)buzgó hallgatója önbizalmát, hogy akárhogy teper is, van cáfolhatatlan bizonyíték a középszerűségére: a tény, hogy ezen a főiskolán kötött ki.

PostPin It!

Sose láthattuk olyan bénának a CIA-t, mint a Ceaușescu kémfőnökéről készült sorozatban

Közzétette szerző

Miközben Európa-szerte reneszánszát éli a hidegháborús kémthriller, ezen belül is külön népszerű alműfajt jelent a kelet-európai változata. Végtére is egészen másként festett ez a titkosszolgálati színtér a vasfüggöny túloldaláról, az egykori keleti blokk államai pedig jó érzékkel ismerték fel, hogy ez egy olyan plusz lehet, amelynek segítségével a nemzetközi piacon is labdába tudnak rúgni.

Különösen az HBO érzett rá a témára, és egymás után készültek is az ilyen témájú produkciók: a cseh Eszmélet kezdte a sort, a többieknél egy fokkal könnyedebb hangvételt megütő A besúgó folytatta, és mivel a csatorna jelen állás szerint radikálisan visszavesz a nemzetközi tartalomgyártásból, a román Spy/Master az utolsó ilyen próbálkozás a sorban.

A másik két sorozattal ellentétben

PostPin It!

Tom Holland új sorozata úgy rejtegeti a csavart, mintha nem egy négy évtizede ismert sztoriról lenne szó

Közzétette szerző

A zsúfolt szoba mindenképpen ott volt az év leginkább várt sorozatai között, főleg azért is, mert igencsak szerencsés csillagzat alatt született: azt az Akiva Goldsmant kérték fel készítőnek, aki az Egy csodálatos elmével Oscart nyert, Tom Holland pedig első igazán komoly drámai szerepében látható benne, amely mentálisan olyannyira megviselte, hogy egy év szabadságot vett ki utána. A szereplőgárda szintén bizakodásra adhatott okot, hisz Amanda Seyfried és a Faudából ismert Lior Raz is látható benne, ráadásul komoly magyar vonatkozása is van a filmnek azzal, hogy három epizódot, köztük az első kettőt is Mundruczó Kornél jegyzett rendezőként. A téma ugyancsak szolgált izgalmakkal, főleg a true crime-mánia idején: Daniel Keyes Szép álmokat, Billy! című 1981-ben publikált könyvén alapult, amely egy megdöbbentő esetet dolgozott fel.

Billy Milligan története az 1970-es években jócskán megosztotta az amerikaiakat, ügye ugyanis olyan precedenst teremtett, amiről a mai napig megoszlanak a vélemények. A fiatal férfi a hetvenes évek Ohiójában erőszakolt meg több nőt és követett el fegyveres rablást, ám miután elkapták, egy hihetetlenül furcsa gyanúsított állt előttük: a férfi nem tagadta a tettét, hanem azt állította, nem emlékszik rájuk. Az áldozatok teljesen eltérő személyiségekről számoltak be vallomásukban, és a vizsgálat során is nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi hihetetlenül csapongó, mintha nem ugyanaz az ember lenne a különböző beszélgetésekkor. Miután pszichológiai tesztnek vetették alá kiderült, hogy súlyos mentális problémái vannak – elsősorban traumatikus gyerekkora miatt –, és több személyisége van. Először skizofréniával diagnosztizálták, majd disszociatív személyiségzavarral – a kettő nem keverendő össze, mindkettő esetében többszörös személyisége van az illetőnek, ám míg a skizofrének jellemzően nem érzik problémának az állapotukat, addig a disszociatív személyiségzavarban szenvedők sejtik, hogy baj van, csak nem emlékeznek vissza a történtekre. Milligan volt az első ismert esete annak, amikor valakit mentális állapotára hivatkozva nem találtak bűnösnek, és börtön helyett kényszergyógykezelésre ítélték. Ügye mai napig vita tárgyát képezi, sokak szerint ugyanis Milligan csak egy zseniális csaló, aki így tévesztette meg az igazságszolgáltatást.

Az Apple sorozatának főszereplője azonban nem Billy Milligan, hanem a nagyon hasonlón csengő névvel ellátott Danny Sullivan, de nemcsak a hangzás, a történetük alapjai is egyeznek: Sullivant egy New York-i lövöldözés helyszínén találják, majd egy pszichológus faggatja, ahol Danny irtózatos részletességgel mesél – ezt a sorozat flashbackhegyekkel magyarázza el, jócskán ellaposítva az egyébként elsőre fordulatosnak tűnő történetet. Danny mesél hányattatott gyerekkoráról, tapló és agresszív nevelőapjáról, a lányról, aki kikosarazta, az őt megverő iskolatársairól és egy titokzatos izraeli férfiról is, aki befogadta a házába. Itt kerül a képbe Ariana, az ugyancsak titokzatos, gyerekkorában szintén szexuálisan zaklatott lány, aki a bűncselekmény ötletgazdája lesz, de végső soron mégis Sullivan az, aki titokzatos emberek egész soráról mesélve teljesen egyedül ül egy pszichológussal a kihallgatóteremben.

PostPin It!

Izgalomra vágyott a kertvárosi anyuka, de azért nem egy baltás gyilkosságra

Közzétette szerző

Biztosan találnánk korábbi példákat is, de a mainstream popkultúrába és vele a közbeszédbe alighanem a 2004-es év két alkotása, A stepfordi feleségek és még inkább a Született feleségek emelte be az amerikai kertvárosi családi idillek árnyékos oldalát. Persze az apropót meg kellett alapozni egy rejtélyes bűnüggyel – ez azóta is visszatérő eleme ezeknek a történeteknek –, de a valódi diskurzus nem erről folyt, hanem arról, hogy ez a közeg gyilkosságok és mocskos titkok nélkül is a pokol egy egészen sajátos bugyra. Az amerikai álom egyik csúcscéljaként megfogalmazott kertvárosok egyszerre kínlódó nőkkel, boldogtalan gyerekekkel, rossz fej, túlhajtott férfiakkal benépesült színjáték hazug kulisszáivá váltak, és ahogy felvirágzott a domestic noir a regényirodalomban is, az addig oly áhított világ jelentése szinte teljes ellenkezőjére fordult, a kertvárosi élet szitokszóvá vált. A téma azóta is őrzi népszerűségét, főleg, hogy időről időre kap némi muníciót a való élettől, akár frisset, akár múltbelit.

Az egyik leghíresebb ilyen muníciót egy 1980 nyarán történt texasi gyilkosság adta, amelyről egy éven belül két friss feldolgozást is kaptunk: a 2022-es, a Hulura készült Candyt Jessica Biellel és az ő fájdalmas parókájával, valamint a nemrég végetért, HBO-s Szerelem és halált Elisabeth Olsennel. Candy Montgomery történetét jó eséllyel minden truecrime-rajongó ismeri, az ő ügyénél többször csak a híres sorozatgyilkosokét mesélték el. Hátha mihozzánk kevésbé jutott el, álljon tehát itt a sztori: Candy Montgomery egy teljesen átlagos nő volt, feleség, kétgyerekes anya, és a Texas állambeli Wylie metodista gyülekezetének és a templomi kórusnak is oszlopos tagja, szabadidejében kreatív írást tanult, szívesen és jól sütött-főzött, időnként átrendezte a családi otthont. Aztán egy nap baltás gyilkosként állt bíróság elé, mi több, tettét még csak nem is tagadta. Hogy pontosan hogyan is történt mindez, arról mesél a Szerelem és halál című sorozat, az HBO egyik idei nagy sikere.

HBO

PostPin It!

A disznószextől a horrorig jutott a Black Mirror hat évad alatt

Közzétette szerző

A Black Mirror sosem volt egy futószalagon gyártott sorozat, gyakran több évet kellett várni a fájóan kevés részből álló újabb évadra, cserébe viszont, amennyire nyúlfarknyi folytatásokat kaptunk, annál jobban döngölte a földbe a nézőket a súlyos mondanivaló. A Black Mirror hivatkozási pont lett, már-már eposzi jelző, aminek köszönhetően az emberek nagy része pontosan tudja, mit kell érteni az alatt, ha valami igazán blackmirroros.

De mit is jelent ez pontosan? Charlie Brooker, a sorozat atyja szerint a nézők „a rettegés elborzasztó érzését” várják a Black Mirrortól, ez azonban önmagában még nem elég ahhoz, hogy a sorozat esszenciáját leírja. Az antológiás jelleggel tálalt sorozat – azaz minden epizód különálló sztorit mutat be – jellemzően a technológiai fejlődésből fakadó disztópiákba vitt, rendkívül erős társadalomkritikát fogalmazott meg, mindezt rendkívül nyomasztó módon, mégis egyszerre volt végtelenül elgondolkodtató és szórakoztató. Innen eredt a cím is – a telefonok, tabletek, tévéképernyők azok a fekete tükrök, amelyekben meglátjuk magunkat, ha kikapcsolt állapotukban bámuljuk őket, és amelyet Brooker „rémisztőnek és ridegnek” nevezett. A Black Mirror valóban ilyen: sokszor egészen elrugaszkodott ötleteket vázol, amelyek azonban a technológia rohamos fejlődésével egyre kényelmetlenebb közelségbe jönnek. A legjobb Black Mirror-epizódok attól voltak igazán blackmirrorosak, hogy kritizáltak, parodizáltak, nyomasztottak, elborzasztottak, megviseltek – és mindenekelőtt elgondolkoztattak.

És bár a Black Mirror az évek során érezhetően fáradt, gyakran vált önismétlővé, még mindig egyszerre volt hihetetlenül nyomasztó és szuggesztív sorozat, amely ráadásul olyan újításokkal is mert élni, mint az interaktív történetmeséléssel operáló Bandersnatch. Az új évadra ráadásul négy évet kellett várni, ami alatt a technológia fejlődése valóban egyre ijesztőbben közelítette meg a korábbi epizódok világát, így kifejezetten izgalmas volt, hogy miként reflektálnak Brooker történetei azokra a vívmányokra, amelyektől néha már a valóságban is egy-egy Black Mirror-epizódban érezhetjük magunkat. Mesterséges intelligencia, deepfake, ChatGPT, önvezető autók, világűrben repkedő Teslák és robotkutyák: inspirációhegyekkel állhatott szembe Brooker. Az alkotót a ChatGPT máris megihlette,olyannyira, hogy egy epizódot a mesterséges intelligenciával működő chatbottal íratott meg, a végeredményt azonban unalmasnak találta.

PostPin It!

Fukusima nem az új Csernobil – sem a valóságban, sem a Netflixen

Közzétette szerző

A 2019-ben bemutatott Csernobil annak ellenére lett hatalmas kritikai diadal, hogy nem épp a tipikus sikerrecept alapján készült: szikár volt és dokumentarista, ahogy azt a kritikánkban is írtuk, se vér, se szex nem volt benne, sugárszennyezésről vitatkozó morcos szovjet férfiak viszont annál inkább. Az HBO mindent letaroló sorozatáról Craig Mazin elképesztően aprólékos és precíz munkájának köszönhetően azonban mégis csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Csernobil-tematikával egyébként már a Netflix is próbálkozott: 2021-ben kínálatába emelte az oroszok által készített Csernobil 1986 című filmet – nem azonos azzal a hírhedt orosz változattal, amelynek a kiszivárgott előzetese szerint a CIA robbantotta rá szegény szovjetekre az erőművet. A Magyarországon is készített film – amelynek forgatásán lapunk is járt –az öngyilkos küldetésre induló búvárok történetét mutatta be, hogy aztán végül egy vérszegény és elnyújtott hőseposz legyen teljesen feleslegesen beleerőltetett szerelmi szállal.

A Netflixen most debütáló sorozatot magától értetődően mindenki a nagy HBO-s elődhöz fogja hasonlítgatni. Mivel a fukusimai katasztrófát gyakran emlegették a japán Csernobilként, így logikusan A következő napokat már a megjelenése előtt szintén a japán Csernobilként aposztrofálták.

Nukleáris katasztrófából a japánoknak is kijutott: 2011. március 11-én a Richter-skála szerinti 9-es földrengés rázta meg Japánt, amely szinte automatikusan cunamit idézett elő. Az országban valaha volt legnagyobb földrengés és az általa indított szökőár hihetetlen pusztítást végzett, több mint 20 ezren haltak meg, épületek omlottak össze, otthonok dőltek romba, utak és vasútvonalak mentek tönkre. És bár a több mint 18 ezer összedőlt ház önmagában is elképzelhetetlen, két olyan épületet is elért a természeti katasztrófa, amely talán minden más építménynél kényesebb, magukban hordozzák ugyanis az atomkatasztrófa veszélyét. Az onagavai erőmű körüli incidensről valószínűleg sosem készül sokepizódos sorozat: a turbinacsarnokban ütött ki tűz, amit hét óra alatt el is oltottak.

PostPin It!

Ezért igazán kár volt fáradnia, Mr. Schwarzenegger

Közzétette szerző

A prémium tévésorozatok aranykorát már többször megpróbálták pontosan meghatározni, keretek közé zárni. Egyesek szerint minden, ami a Maffiózók után jött, az már nem is számít, mások szerint még a Mad Men is belefér, és így tovább: szűkebb-tágabb határokat húznának a szakértők, miközben a legvalószínűbb az, hogy a prémium televíziózás korának legfeljebb a kezdetét lehet megkeresni, a végét még azért nem, mert a korszak még tart. Nehéz is ezzel vitatkozni, amikor olyan zseniségek készülnek, mint az Eufória, az Atlanta, A Fehér Lótusz, a Stranger Things, a Szexoktatás, és még sorolhatnánk. Így aztán már jó ideje tart az a trend is, hogy a pár évtizeddel ezelőtt a tévére csak a mozifilmek olümposzi magasságából kissé fintorogva letekintő mega-giga filmsztárok sorra csekkolnak be egy-egy sorozatszerepre. Kölcsönös előny, hisz a színész kicsit másféle munkamódszert, közeget tapasztal, no meg sokszor összességében jobb gázsit is kaphat, a szóban forgó sorozatot meg kiválóan el lehet adni a nagy névvel. E trend hullámaira a közelmúltban felült Arnold Schwarzenegger is a FUBAR című Netflix-sorozattal. Bár ne tette volna!

A rejtélyes cím a „fucked up beyond all recognition” rövidítése, „felismerhetetlenségig tönkretett”-et, szabad fordításban „totálkáros”-t jelent, és egyébként teljesen hasznavehetetlen. A katonai szlengből származó kifejezést még az angol anyanyelvűek jó részének is meg kell gugliznia, és miután megtette, azután sem lesz a kifejezés a mindennapos szókincs izgalmas új elemévé, ahhoz ugyanis nem elég hangzatos, nehezen gördül a nyelvről, és nem is akkora poén. Nem beszélve arról, hogy eléggé elhasznált is: féltucat hasonló című ezt-azt listáznak a filmadatbázisok. Ezzel viszont egyszersmind mégis a lehető legtökéletesebb cím Schwarzie sorozatának, ami pont ugyanilyen: nehezen gördül, bukdácsol, és vicces akar lenni, de annyira nem sikerül neki, hogy azt rossz nézni.

Netflix

PostPin It!

A Barry még azt is megengedhette magának, hogy messze nem volt tökéletes

Közzétette szerző

Nem kérdés, hogy kicsit mostohagyerekként kezelte az HBO a Barryt, hiszen olyannyira párhuzamosan futottak az Utódlással, hogy mindkettő a negyedik évaddal, ugyanazon a héten fejeződött be, és ugyan a Barry körül is kibontakozott egy kisebb médiafelhajtás, ez össze sem hasonlítható az Utódlást övező hype-pal, így óhatatlanul is a háttérbe szorult a színésznek tanuló, „jó útra térő” bérgyilkos története. A sorozat társalkotója (Alec Berggel közösen), illetve főszereplője a Saturday Night Live-ban is megfordult komikus, Bill Hader, aki teljesen új arcát mutatta meg, noha a vele készült interjúkból kirajzolódik, hogy valójában mindig is komoly, szerzői filmeket szeretett volna rendezni. Hader ugyanis filmrendezőnek készült, de aztán véletlenek sorozata a komikusi pályára sodorta, és túl tehetséges volt ahhoz, hogy csak úgy felhagyjon vele, úgyhogy egészen mostanáig csak elvétve láthatta drámai szerepekben a közönség. A Barry viszont radikálisan különbözik mindentől, amit korábban csinált.

Arról a harmadik évad utáni kritikánkban írtunk, hogy eleve képtelenség definiálni a műfaját:

Bár a sorozat műfajának meghatározásában talán a fekete komédiával járunk a legközelebb az igazsághoz, ám az erőszak ezeknél általában csak humoros eszköz, vagy éppen a cselekmény szempontjából van jelentősége, a karakterfejlődésre (ha van olyan egyáltalán) nincs különösebb hatással. A Barry szereplőire viszont nagyon is, hiszen ez legalább annyira karakterközpontú dráma, mint vígjáték.

PostPin It!

A hivatásos sellőkről szóló dokuban több a varázslat, mint A kis hableányban

Közzétette szerző

Nehéz lesz a Hivatásos sellők című dokusorozat szereplőinek választása, hitelességük mellett érvelni egy országban, amely a napokban Suhajda Szilárd eltűnése nyomán azonnal a tízmillió hegymászó országává lett. A többség pontosan tudta, hogy aki önszántából komoly nehézséget vállal, az csak önveszélyes bolond lehet. Persze, nem kötelező senkinek az extrém sport, még a szabadidős sem az, de azért az sokat elmond nemzetkarakterünkről, hogy az átlag magyar ember jobban aggódik, amikor egy ismerőse elkezd nagyokat futni, mert jaj, rámegy a térde, mint akkor, ha ugyanaz az ember minden nap legurít pár sört, vagy sorra passzolja le a kihízott ruháit.

Túlságosan pontos az a vicc, ami arról szól, hogy a pokol egyik üstje mellé azért nem kell őrt állítani, mert abban magyarok főnek, és ha valaki megpróbálna kimászni, a többiek úgyis visszahúznák. Itt minálunk minimum értetlenséget szül, hogy léteznek a világban emberek, akik nemcsak rendszeres kényelmetlenséget, de időnként még veszélyt is vállalnak a sportszenvedélyükért. De hátha a sellők elérik, amit a leküzdött csúcsokról szóló memoárok és meseszép filmek nem tudnak. A Netflix ugyanis jó időzítéssel A kis hableány moziba kerülésére időzítve adta ki legújabb dokusorozatát, a Hivatásos sellők (Merpeople) címűt, mely egy olyan világba kalauzol, amelyre aligha volt bárki felkészülve, és ami mégis sokkal kevésbé szól a bizarr különcségek egy újabb arcáról, mint arról, hogy mit is jelent valójában áldozatokat hozni a művészetért, a sportért, egyáltalán: egy szenvedélyért.

Netflix

PostPin It!