A csalódások elkerülése végett jobb, ha szembenézünk vele: nem túl sokat. Már a kiindulópont is vitatható. Egy pazarló gazdagságát fosszilis energiahordozókból megteremtő, a velük való üzletelést továbbra is korlátlanul folytató, szélsőséges társadalmi és emberi jogi egyenlőtlenségeket felmutató helyszín: az Egyesült Arab Emírségek.
Egy, a COP28-at gyorsan további gáz- és olajügyletek nyélbe ütésére felhasználó házigazda a csúcstalálkozó elnöke, Szultán al-Dzsáber, az Emírségek nemzeti olajvállalatának ügyvezető igazgatója személyében. És egy csomó évek óta tologatott, és máig megoldatlan ügy, a szegény országokat támogató illetve az ott elszenvedett klímakárokat kompenzáló globális alapok feltöltésétől a metánkibocsátás csökkentésén át a fosszilis támogatások leépítéséig és a megújulókra való átállás felgyorsításáig. Mindez abban az évben, amikor a való életben a globális klímarendszer végleg elhagyta a korábbi modellek szélsőértékeinek világát, és teljesen új valóságot tapasztalunk meg, akár a globális átlaghőmérsékletet (novemberben néhány napon először haladta meg a történelemben több mint 2 ֯C-kal az iparosodás előtti értékeket a Föld átlaghőmérséklete), az óceánok vízfelszíni hőmérsékletét, az Északi-sarki jég mennyiségét, az üvegházgázok légköri koncentrációját vagy szinte bármilyen más mutatót nézünk.
A körülmények sem túl kedvezőek: háború Ukrajnában és a Közel-Keleten, az európai politika jobbratolódása révén aggodalmak az EU-klímapolitikájának jövőjét illetően, vagy a Kína valamint az EU és az Egyesült Államok közötti feszültségek növekedése révén a jóhiszemű együttműködés lehetőségének csökkenése (a három szereplő együtt a globális kibocsátások közel feléért felelős), mind erősen le kell, hogy hűtsék a várakozásokat.