Best WordPress Hosting
 

A Scooter kétszer annyiba kerül, de még van, ahol egy ezresért mozizhatunk – így drágult a kultúra öt év alatt

Nem az a kérdés, hogy mi drágul, hanem hogy épp mennyire – nagyjából ez jellemzi a fogyasztást a pandémia által megcibált, majd a háborús helyzett által tovább sújtott gazdasági helyzetben. Hatványozottan igaz ez a kultúrafogyasztásra, ráadásul így, hogy az alapvető szükségleti cikkekre is többet kell költeni az inflációt jellemzően nem követő fizetésekből, a kultúrára marad a legkevesebb. De nemcsak a fogyasztók, a szolgáltatók is bajban vannak, így állt elő az a helyzet, hogy kevesebb pénzből kell egyre többet költeni a szórakozásra, miközben az intézmények is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek.

Kutatásunkban azt néztük meg, 2019-hez képest hogyan nőttek meg az egyes területek jegyárai. Mozi, színház, koncert, fesztivál, múzeum – azon a téren semmi meglepő nincs, hogy mind drágult, a legtöbb ráadásul nagymértékben, mégis akadtak egészen meglepő megállapításaink.

Többek közt arról, hogy bizonyos szempontból öt éve nem drágult a Sziget, a Scooterért ma kétszer annyit kell fizetni, és van még város, ahol lehet ezer forintért mozizni.

Így ne idegesítsünk másokat, ha mozizni megyünk

Mikor sok ember tömörül egy viszonylag szűk helyre, az könnyen szülhet feszültségeket, ami nincs másként akkor sem, ha moziba megyünk. A kettős mérce természetesen itt is alkalmazható: ha mi ropogtatunk pattogatott kukoricát, azzal semmi gond, míg ha mások teszik ezt, az okozhat bosszúságot – kiváltképp, ha korog a gyomrunk. Telefonunk lehalkítására már a reklámblokkban felszólítanak minket, és a filmet is érdemes annak befejeztével, a teremből kiérve megtárgyalni nézőtársainkkal. Egy színész- és filmrajongó tiktoker elárulta, őt mi idegesíti a legjobban mozizáskor – és mint a LadBible cikke írja, ebben sajnos sokan vagyunk bűnösek.

Aadi Mudhar számára a mozi szent hely, és „eléggé vallásos”, ha filmekről van szó. Ebből a nézőpontból érthető, hogy ő soha nem sétálna be késve egy filmre, de azt elfogadja – ha megérteni nem is tudja –, hogy másoknál ez nem jelent akkora problémát.

Csak azért, mert én nem tudok későn menni a filmekre, nem fogom megakadályozni, hogy mások későn jöhessenek be – de azért legyetek tisztelettudóak, ha későn jöttök. Légy tekintettel arra, hogy mások is leültek és nézik a filmet

Az új Hívatlanok horrorfranchise pont olyan, mint a címe: senki sem hívta, mégis maradni akar

A Hívatlanok 2008-ban különös meglepetés volt: Bryan Bertino saját gyerekkori élményéből kiindulva megírt és megrendezett egy végtelenül puritán, mégis hatásos horrort. A mindössze 9 millió dollárból leforgatott film különösebb hírverés nélkül több mint nyolcvanmillió dollárt hozott, és hamar kultstátuszt vívott ki magának. Az alaphelyzet végtelenül egyszerű volt: a Liv Tyler és Scott Speedman által alakított pár egy kínosan sikerült lánykérés után egy elszigetelt házban tölti az éjszakát, ahová éjjel egy rettentő furcsa lány kopogtat be Tamarát keresve. A pár nem sokkal később arra eszmél, hogy három maszkos alak terrorizálja őket a létező legnyugtalanítóbb válasszal arra a kérdésre, miért is csinálják ezt velük. „Mert itthon voltak” – mondja az egyikük, a Hívatlanokban pedig éppen ez a rejtélyesség volt a legjobb elem: ahogy a szereplőknek, úgy a nézőknek sem ad támpontot, miért akarják ennyire bántani őket. De olyan emlékezetes pillanatokat is köszönhettünk a filmnek, mint amikor mindennemű hanghatás nélkül belép a háttérbe a konyhában sertepertélő Tyler mögé egy maszkos alak, majd csendben áll – a Hívatlanok ugyan nem volt tökéletes film, az ilyen jellegű mozzanatai miatt volt igazán hatásos.

Olyan végtelenül egyszerű alapötletre épült, amely tetszőlegesen újrajátszható és bővíthető, ám egyszerűsége miatt épp ezért jól nehezen reprodukálható – erre volt jó bizonyíték a tíz évvel később megjelenő folytatás, amelyet ugyan szintén Bertino írt, mégis minden hiányzott belőle, amely az első részt kiemelte. Ehhez képest 2022-ben bejelentették, hogy nem egy, hanem egyből három Hívatlanok-film is készül, nem titkoltan univerzumépítés céljából, és egyből le is forgatták mind a hármat Szlovákiában. A rendezői székbe az a Renny Harlin ült, akinek nevéhez egyrészt olyan filmek kapcsolhatók, mint a Még drágább az életed, a Cliffhanger – Függő játszma, vagy a Rémálom az Elm utcában 4 – Az álmok ura, másrészt egy Guinness-rekord minden idők legnagyobb filmes bukásával, amelyet az 1995-ös A kincses sziget kalózai című filmmel ért el.

Ettől függetlenül persze a Hívatlanok – Első fejezet lehetett volna jó film, ám még ha egyetlen kockát sem látunk belőle, de elolvassuk a Courtney Solomon producer és Harlin által a Fangoriának adott interjút, máris erős kételyekkel állhatunk neki. Ebben arról mesélnek, hogy sem remake-et, sem folytatást nem akartak gyártani, inkább rebootszerűen újraindítani és felduzzasztani a történetet, amellyel a régi és az új rajongóknak egyformán megfelelhetnek.

Több millióra megbírságolta a TV2-t és pert nyert az RTL ellen a Médiatanács

A médiahatóság bejelentette, hogy az NMHH Médiatanácsa pert nyert a napokban a Fővárosi Ítélőtáblán az RTL Magyarország ellen, amelynek 6 millió forint bírságot kell fizetnie a Házasodna a gazda miatt. A Médiatanács e heti egyik határozatával egyébként több millió forint bírságot állapított meg a TV2 számára is.

A majmok nemcsak a bolygót, de a mozikat is leuralták

Szükség van a tizedik A majmok bolygója-filmre? Ami azt illeti, igen, amíg egy hanyatlástörténet szereplőiként látjuk magunkat, és a természetközeli majoméletre vágyakozunk

– írtuk múlt heti kritikánkban, és úgy tűnik, a nézők sem látták teljesen időszerűtlennek az új felvonást. A majmok bolygója: A birodalom ugyanis magabiztosan uralta a mozikat, 56,5 millió dolláros bevételt hozva Észak-Amerikában az első hétvégéjén. Ez ugyan csak kicsivel, de meghaladja az előzetes elvárásokat (az 50-55 millió dollár volt), és nagyjából egy súlycsoportban van a több mint tíz éve feltámasztott franchise eddigi három részéből kettővel. A legerősebb eredményt eddig a 2014-es A majmok bolygója: Forradalom hozta (72 millió dolláros nyitóhétvége), ám a 2017-es A majmok bolygója: Háború (56,2 millió dollár), illetve a 2011-es A majmok bolygója: Lázadás (54,8 millió dollár) ugyanebben a tempóban nyitott, mint a mostani.

A Varietynek nyilatkozó elemző szerint ez ugyan átlagos nyitásnak számít a műfajban, de ez nagy szó, hiszen az elvárást itt a filmtörténet legnagyobb akciófilmjei alapján állították fel. Egy másik szakmabeli szerint ez megadhatja az alapot a nyári box office szezonhoz. Abban semmi meglepő nincs, hogy az új A majmok bolygója-film könnyedén a többiek fölé magasodott, főleg, hogy azoknak nem most volt a premierje: a második helyen a Ryan Gosling-Emily Blunt féle A kaszkadőr végzett, míg a harmadik a Zendaya főszerpelésével készült Challengers lett.

Nem az a kérdés, megölt-e három tinilányt, hanem, hogy miért rajong érte két fiatal nő

A pandémia filmművészetre gyakorolt hatásairól lassan lexikonokat lehet megtölteni, a mozi válságán és a streaming előretörésén túl egészen hosszú listát lehetne írni például azokról az alkotókról, akiket úgy megrángatott a bezártság, hogy az a munkásságukban is manifesztálódott. Közéjük tartozik a kanadai Pascal Plante is, aki másokhoz hasonlóan töméntelen mennyiségű filmbe és sorozatba fojtotta a bezártságból fakadó frusztráltságát.

Ebből egyrészt az lett, hogy egy idő után túltelítődött és érzéketlenné vált a történetek iránt – ez a Vörös szobák főszereplőjének jellemrajza szempontjából fontos szempont –, másrészt rászabadult az ugyancsak mindent elárasztó true crime tartalmakra. Ezeken belül is egy olyan csoport keltette fel az érdeklődését, akik jellemzően mellékszerepben, bizarr adalékként tűnnek csak fel: a sorozatgyilkosok rajongói, mert amióta sorozatgyilkosok vannak, azóta léteznek olyanok is, akik betegesen képesek rajongani a gonosztevők iránt. Tovább forogva a pandémia által okozott tartalomsokkban Plante a sorozatgyilkos gruppik után a tech sötét oldala iránt is érdeklődni kezdett, és ezzel össze is állt a Vörös szobák alapkoncepciója. A kanadai író-rendezőt egyébként a járvány határozottan a borzongatás felé sodorta, következő filmje ugyanis a tervei szerint egy folkhorror lesz, amelyben egy női főhős próbál majd meg túlélni.

Egy tárgyalótermi dráma sem indulhatna ennél direktebben: egy rendkívül steril, hófehér ülésteremben megkezdődik Kanada legnagyobb figyelemmel kísért pere. Egyetlen vágatlan felvételben nézzük végig az ügyész és a védőügyvéd nyitóbeszédét is, a nézőt szinte az esküdtszék közé ülteti a folyamatosan pásztázó kamera, már kezdődne is az agyalás, hogy vajon Ludovic Chevalier tényleg megölt, megerőszakolt és feldarabolt-e három tinilányt, amikor a kép megállapodik a háttérben egy arcon. Plante filmje a már említett meglepő, de érdekes perspektívát választja: nem ismerjük meg az áldozatokat, az ügyben nyomozó rendőröket, sőt, magát a gyilkost sem, inkább azokat állítja középpontba, akik az utóbbiért rajonganak. És bár az ő mozgatórugóik, motivációik, mentális állapotuk valóban izgalmas történet, a Vörös szobák egyáltalán nem úgy mesél róla, ahogyan azt hinnénk – és épp ez a jó benne.

Dev Patel csak a mumbai John Wick szeretett volna lenni, de akciórendező lett belőle

Sok filmre rá lehet sütni a kissé elcsépelt szerelemprojekt jelzőt, ám ha valami, A Majomember tényleg az volt Dev Patel számára – a szerelem minden viszontagságával együtt. Eleinte még ő sem számított arra, hogy ennyire belehabarodik a saját ötletébe: Paul Angunawelának vetette fel a dolgot, aki számára egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Patel nélkül nem lehet megírni ezt a történetet. A színész a rendezői posztot sem magának szánta, a District 9-nal Oscarra-jelölt Neill Blomkampet kereste meg a forgatókönyvvel, azonban ő is visszadobta a labdát, viszont azt javasolta Patelnek, hogyha ennyire együtt él és lélegzik a saját történetével, akkor próbálja meg levezényelni a filmet.

2018-ban jelentették be, hogy Patel eredeti munkakörét jócskán kibővítve színészként, társíróként, producerként és rendezőként is felel a projektért, és az előkészületek egy ideig rendben is mentek. A koronavírus-járvány épp akkor ütött be, amikor nekiálltak volna a filmnek, és ekkor szakadtak rá Patelékre az egyre nagyobb problémák. A járványügyi korlátozások miatt elvesztette az előre lebeszélt helyszíneket és a stábja nagy részét, mikor végül sikerült egy izolált buborékot létrehozni a stábnak egy kis indonéz szigeten, szinte mindenük elromlott. Patel egy interjúban arról vallott, hogy a díszletek mögött dolgozó stábtagokat is beállította statisztának, és gyakran telefonnal, goprókkal vették fel a jeleneteket.

Közben a pénz is elfogyott, a színész-rendező egy ponton biztos volt benne, hogy sosem készül el a film. Patel egy akciójelenet során ráadásul a bordáját törte, ám nem volt számára opció, hogy karanténban töltse az időt a kórházban, így komoly sérülésekkel küzdve forgatta le a filmet. A „mindennapos katasztrófahelyzet” – ahogy az említett interjúban jellemezte a forgatást – azonban végül megtérült, az eredetileg csupán a Netflixre szánt alkotás eljutott Jordan Peele-hez, aki annyira lelkesedett a végeredményért, hogy saját produkciós cégével felvásárolta a jogokat annak érdekében, hogy A Majomember a mozikba is eljusson.

Az első ómen: béranyaság sátánista módra

Van rémisztőbb egy démoni gyereknél? Ötven évvel ezelőttig azt mondtuk volna, hogy nem igazán, azóta azonban már elhasznált antagonistává váltak a horrorfilmek ördögi gyerekarcai. Arról, hogy miért készült a hatvanas és hetvenes években egy sor olyan horrorfilm, amelyekben a központi szörnyeteg maga a gyerek, itt írtunk: pontosan, jól szemléltethető okokra vezethető vissza a jelenség. Azon a puszta tényen túl, hogy zavarba ejtő látvány egy feszülettel maszturbáló kislány vagy a szülei sírja felett kajánul vigyorgó kisfiú látványa, az addig szentnek és sérthetetlennek hitt család felbomlása volt a valódi témája ezeknek a filmeknek. Amit a Rosemary gyermeke 1968-ban megelőlegezett, azt Az ördögűző 1973-ban teljes erővel robbantotta be.

Az Ómen egy egészen más típusú gyerekgonoszt honosított meg William Friedkin klasszikusához képest, mindenki döntse el maga, melyik a félelmetesebb: a zombiszerű, sugárban hányó, plafonon mászkáló kislány vagy a tündérien felöltöztetett kisfiú, aki megereszt egy hidegrázós mosolyt szülei sírja felett. Damien történetét és az Ómen-univerzumot majdnem a létező összes módon megpróbálták már szélesíteni: akadt két folytatás (Ómen 2: Damien, Ómen 3 – Végső leszámolás), egy folytatásnak álcázott reboot (Ómen 4. – Az ébredés) és egy remake is (Ómen, 2006). Az előzménytörténet még éppen hiányzott a sorból, így kézenfekvő volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus horrorjainak feltámasztása korában az Ómen is terítékre kerül.

Volt már film tehát arról, mi lesz a tinédzser Damiennel és mi a felnőttel, arról is, hogy a lánya miképp lép apja nyomdokaiba, de arról is, hogyan lehet harminc évvel később sokkal rosszabbul elmesélni ugyanazt a sztorit. Arról viszont még nem, hogyan és miért került az 1976-os filmben a bébisátán Thornékhoz. A filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb gyermeke már önmagában is becsalogatja a nézőt a moziba, Damien eredettörténetéről pedig nem sokat mondott az Ómen, amit viszont igen, az kellően nyugtalanító ahhoz, hogy filmet ihlessen.

Valakinek durva arachnofóbiát, valakinek az év meglepetését hozza el a pókos horror

Amennyire kézenfekvő félelemforrásnak számítanak a pókok, ahhoz képest annyira kevés pókos horrorfilm készül. Az etalonnak még mindig az 1990-ben bemutatott Arachnophobia – Pókiszony számít, amely ma újranézve már kedvesen gagyi rémisztgetésnek tűnik, sokak arachnofóbiájához azonban egészen biztosan hozzátett a Jeff Daniels főszereplésével készített film. Valahol azonban mindez érthető: az ilyen jellegű alkotások jellemzően B-filmek, távolról sem magas minőségű alkotások, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy lett már filmtörténeti mérföldkő abból, ha egy rendező félelmetes állatokat szabadított rá az emberekre. A pókok természetesen nem az új A cápa, az viszont nem lehet elvitatni, hogy ambiciózus vállalás. De miért választja egy fiatal feltörekvő filmes rendezői debütálásának pont a pókokat?

Sébastien Vaniček nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Pókok alaptörténete egyértelműen B-filmes, „rossz a hírnevük” – mondta egy interjúban. Ennek ellenére nem rettentette el az alantasnak vélt műfaj, sőt, nem is azt tűzte ki célul, hogy vállaltan trashfilmet gyártson, hanem hogy kicsit modernizálja, felrázza a műfajt.

A Pókok dacos, dühös, de jó aranyszívű főhőse Kaleb, egy elveszett fiatal felnőtt Párizs külvárosában, akinek láthatóan semmi sem jön össze igazán az életben. Anyja meghalt, testvérével elmérgesedett a kapcsolata, legjobb barátjától elhidegült, ő maga feketén ápol cipőket a lakótelepen. Egyedül akkor ül ki őszinte öröm az arcára, amikor csúszómászókat, férgeket és rovarokat lát, szenvedélyesen gyűjti ugyanis otthon az egzotikus állatokat. Ezért is csillant fel a szeme, amikor Ali boltjának alagsorából előkerül egy műanyag dobozba zárt pók, csak épp termékleírás nincsen hozzá, pedig akkor kiderülne, hogy a film kezdőjelenete alapján rettentően veszélyes állatról van szó. Kaleb viszont odáig van érte, el is nevezi rögtön Rihannának, csak aztán Rihanna kijut a neki szánt cipősdobozból, és hamarosan a férfi lakóhelye ki sem látszik a pókhálóból, kisborjú méretű pókokból és az egyre gyűlő halottakból.

Sokkal többe kerültek az adófizetőknek a Most vagy soha! első heti nézői, mint a Kincsemé

A legújabb – és minden eddiginél költségesebb – mozgóképes kultúrpolitikai presztízsberuházással az első heti nézőszámot tekintve a 2019-ben Andy Vajnát váltó Káel Csaba filmügyi kormánybiztos nevével fémjelzett Nemzeti Filmintézetnek (NFI) nagyjából sikerült elérnie a 2017-es Kincsem szintjét. Ez hatalmas nézői érdeklődésnek számít a magyar filmes mezőnyben – igaz, ezt némileg árnyalják azok a hírek, melyek szerint egyes iskolákban kötelezővé tették a megnézését. Viszont, ha az állami támogatás mértékéhez viszonyítjuk az első heti nézők számát, a Most vagy soha! bőven elmarad a Kincsemtől.

Hősi múlt és nemzeti öntudat

Bár már az Andy Vajna és Havas Ágnes által irányított intézmény is megfogalmazta igényét a magyar történelem fontos eseményeit feldolgozó látványos-kalandos-kosztümös filmekre, a Filmintézet csak a vezetőcserék és az átalakítás után fordult rá teljes mellszélességgel és jó sok állami milliárddal a nagy projektre. Így készült el a közelmúltban a milliárdos költségvetésű Aranybulla című tévésorozat – és készül a még drágább Hunyadi – vagy éppen az Antall Józsefet középpontba állító rendszerváltásfilm, a Blokád.

Sydney Sweeney bemutatja, hogy nemcsak kínos, veszélyes is apácaként teherbe esni

A Szeplőtlen forgatókönyve legalább tíz éve kallódott Hollywoodban, ráadásul Sydney Sweeney már a kezdeti bukdácsolásokkor is ott volt a projekt közelében. Egy interjúban elmondta, tíz éve – tizenhat évesen – még teljesen ismeretlen színésznőként jelentkezett a filmbe, amelynek saját bevallása szerint még merőben más volt a sztorija. Azóta azonban már túl vagyunk az Eufória első két évadán és A Fehér Lótuszon, amelyeknek köszönhetően nem igazán van most nála nagyobb név a fiatal feltörekvő színésznők közt, így majdnem egy évtizeddel később már volt akkora neve és tőkéje a szakmában, hogy A Fehér Lótuszon is dolgozó producerrel, David Bernaddal felélesszék a Szeplőtlent. Sweeney számára tehát igazi szerelemprojektről van szó, amelyben nemcsak főszereplőként, de producerként is részt vett, ugyanebben az interjúban kifejtette, hogy az általa alakított nővér karakterét hozzá alakították.

A szerepválasztás ráadásul kifejezetten izgalmas egy olyan színésznőtől, akit egyre egyértelműbben próbálnak az ügyeletes szőkebombanő karakterébe nyomni – a Saturday Night Live-beli debütálásakor sem voltak képesek az írók olyan szövegeket adni a szájába, amelyben nem a melleiről vagy külsejéről viccelődik (erről itt írtunk bővebben). Az azonban, hogy kis híján kukázott projekteket karol fel egy számára ismeretlen műfajban, amelyben olyan karaktert játszik, amely nem is állhatna távolabb az eddigi szerepeitől, dicséretes színészi ambíciókról árulkodik. Arról, amit már eddig is látni lehetett: bár Sweeney nem utasítja vissza azokat a felkéréseket, amelyben fontosabb a külseje, mint a színészi kvalitásai, ő láthatóan inkább az utóbbira alapozza a karrierjét.

A Szeplőtlen története Cecilia nővér köré épül: a fiatal apáca nagy reményekkel és patyolattiszta lélekkel érkezik egy olaszországi zárdába, múltjáról sem derülnek ki mocskos titkok, sőt, valójában bántóan keveset tudunk meg róla ahhoz, hogy hihető karakternek lássuk, azt az információt leszámítva, hogy gyerekkorában kis híján meghalt. Az azonban lerí róla, hogy hitében sziklaszilárd, leghőbb vágya, hogy Istent szolgálja. Rossz helyre érkezett, csak ő ezt ekkor még nem tudja, a néző azonban az ígéretes kezdőjelenet miatt igen: korábban egy apáca megpróbál ugyaninnen megszökni, ám végül a föld alatt végzi élve elásva (a rövid cameóban Simona Tabasco látható, akit ugyancsak A Fehér Lótuszból ismerhetnek a nézők). Cecilia számára fokozatosan lesz egyre világosabb, hogy furcsa és sötét dolgok színhelye a zárda, pláne akkor, amikor kiderül, hogy bárminemű racionális magyarázat nélkül, szűzen teherbe esik. Bárhol máshol orvosok tucatjai vetnék rá magukat, hogy kiderítsék ennek okát, egy katolikus zárdában viszont egyértelmű magyarázattal áll elő a vezetőség: szeplőtlen fogantatás történt, és küszöbön a megváltó második eljövetele. Cecilia azonban kevésbé érzi áldottnak az állapotát, főleg, hogy egyre furcsább dolgok történnek körülötte. Jönnek, amiket a műfaj középszerű követelményrendszere diktál: olcsó jumpscare-ek, bolond apácák, indokolatlan maszkos emberek.

Letartóztattak egy detroiti férfit, mert túlságosan élvezte a moziban a testépítő nőkről szóló filmet

Túlságosan otthon érezte magát a moziban, a Love Lies Bleeding című film csütörtök esti vetítésén egy férfi Detroitban – írja a Variety.

A Kristen Stewart és Anna Baryshnikov főszereplésével készült, erotikával erőteljesen átitatott, leszbikus testépítőkről szóló alkotás akkora hatással volt a feltehetően ittas nézőre, hogy a vetítés közben elővette a nemi szervét, önkielégítést végzett, majd kezében a péniszével elaludt.

Egy felháborodott néző fotót készített a férfiről, majd a felvételt megosztotta az X-en (korábban Twitter). A fotó készítője a Varietynek elmondta, hogy amikor elhagyta a mozit, látta, hogy a férfit beültetik egy rendőrautó hátsó ülésére.

Oppenheimer a SkyShowtime-on március 21-től

Az éjjel 7 Oscar-díjat nyert sikerfilmet itthon kizárólag SkyShowtime kínálatában lehet majd elérni.

Milyen díjakat nyert? Christopher Nolan kasszasikerét 13 kategóriában jelölték és többek között a legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi mellékszereplő és legjobb férfi főszereplő kategóriákban zsebelte be az elismeréssel járó aranyszobrocskákat.

Barbenheimer otthonról! A nyár mozis meme szenzációjának otthoni újraéléséhez a SkyShowtime mellett már „csak” egy (HBO) MAX előfizetés fog kelleni, ugyanis az ő kínálatukban érhető el Greta Gerwig Barbie filmje, ami az idei Oscar gálán bár 8 jelölést begyűjtött, de végül csak a legjobb eredeti filmzene kategóriában tudott győzni. A sikerrel viszont Billie Eilish lett a legfiatalabb két Oscar-díjat nyert művész valaha.

A Dűne magyar sztárjai: a kezeket figyeld, ne (csak) amit Zendaya és a többi sztár mond

A Pécsi Gloves International (PGI) tervezte és gyártotta le azokat a kesztyűket, amiket a Dűne sztárjai hordtak a nemrég bemutatott sikerfilmben. Nem ez az első, hogy világsztárok hordják a Karma Pécsi Kesztyű gyártójának munkáit.

Berobbant a mozikba a Dűne: Második rész, a világsztárokkal teletűzdelt sci-fi folytatását nagyrészt Magyarországon forgatták. A produkciós csapat és Hóka Zsófia jelmezkivitelező is törekedett rá, hogy lehetőleg helyi forrásokból szerezzék be az anyagokat és a kellékeket. Mondhatni, könnyű volt rátalálni a pécsiekre, hiszen számos világsztárral dolgoztak már együtt, Rihanna is az ő kesztyűjüket viselte tavaly, amikor a Super Bowl félidei show-jában lépett fel. Az idei nagydöntőn Usher lépett fel, az ő háttértáncosai szintén pécsi kesztyűket viseltek, de számos nemzetközi filmbe szállítottak már be darabokat.

A PGI munkatársait azonban igencsak próbára tette a Dűne, írták a Forbes.hu-nak. „Minden egyes kesztyűnél aprólékos figyelmet fordítottunk a részletekre, hogy azok nem csupán a film vizuális mélységét gazdagítsák, hanem a karakterek történetével és személyiségével is összhangban álljanak. A tervezési folyamat során különös hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a kesztyűk tökéletesen illeszkedjenek a jelmezek által megteremtett világhoz, miközben biztosítottuk, hogy azok viselése kényelmes és praktikus maradjon a színészek számára.”

Van szomorúbb karácsony annál, amit egy konyhásnénivel és egy büdös tanárral töltesz?

Egészen szürreális belegondolni, hogy Alexander Payne jegyzi többedmagával a Jurassic Park III forgatókönyvét is, egészen pontosan azzal bízták meg, hogy kicsit rázza gatyába a történetet. És, bár a film bukása nyilván nem rajta múlt, azt bebizonyította, hogy a dinók helyett inkább kisemberek problémáival szeret foglalkozni, ráadásul kifejezetten ért is hozzá. Azt azért nehéz az amerikai író-rendezőről állítani, hogy csak úgy ontaná magából a filmeket, ám a legtöbbet nagyon hasonló sémára írja, jellemzően kisemberek csendes útkereséséről szeret a leginkább merengeni. Karrierjének csúcsdarabja egyértelműen a 2004-es Kerülőutak, amelyben egyszer már csinált kicsit megrogyott tanárt Paul Giamattiból. Payne emellett jó Oscar-iparos: az eddigi nyolc rendezéséből hatot jelölt az Akadémia, sőt, négy esetben öt jelölés alatt meg sem álltak a filmek, kétszer díjat is nyert az általa adaptált forgatókönyvért.

Legutóbb 2011-ben az Utódokkal gurított nagyot, amely amennyire ígéretes volt, annyira hiányzott belőle a Kerülőutakban mutatott erőlködésmentes melankolikus báj. 2017-ben aztán az addig megbízhatóan Oscar-gyanús filmeket szállító rendező hatalmas öngólként megcsinálta a Kicsinyítést, amelyben sikerült az a bravúr, hogy a Zs-kategóriás vígjátékokat idéző alaphelyzetnél – Matt Damonékat lekicsinyítik és egy minitársadalomba helyezik – kifejezetten érdekes témákat kezdett boncolgatni, majd mindezt a kukába dobva csinált egy romantikus komédiába oltott zagyvaságot, elpocsékolva ezzel nemcsak a potenciált, de az öregedő playboy-ként feltűnő Christoph Waltzot is. Nem meglepő, hogy az Akadémia nem kért a rákövetkező évben a nagy kedvencéből, de az sem, hogy hat évig nem is nagyon csinált utána filmet.

A Téli szünetet egy 1935-ös francia komédia, a Merlusse ihlette, amelyben egy bentlakásos intézményben ragad egy nem túl népszerű tanár néhány diákkal a karácsonyi szünet alatt. Payne filmjében ugyanez az alaphelyzet: a Barton elitiskolában mindenki a családi vakációra készült, kivéve a hátrahagyottak – ebből a szempontból fájóan semmitmondó a magyar cím, az eredeti (Holdovers), amely a maradékra, a hátrahagyottakra utal sokkal találóbb. Mert valóban három hátrahagyottat látunk: Angust, akinek az anyja inkább a nászutazást választva hagyja az iskolában a fiát; Maryt, a szakácsnőt, akit meghalt fia hagyott örökre hátra, és inkább a magányos gyászt választja; Pault, aki saját maga hagyta, hogy magányosan és emberi kapcsolatok nélkül tengesse az életét.

Még sosem volt ennyire szeretetre méltó a vécétakarítás

A 2018-ban életre hívott, The Tokyo Toilet (TTT) névre keresztelt projekt előtt nem kis kihívás állt: vonzóvá tenni egy olyan helyet, amelynél hitványabb dolgot nehéz elképzelni. És mégis hogy lehet a nyilvános vécék renoméját újrapozícionálni? Pénz kell hozzá, egy rakás sztárépítész és Wim Wenders, de az sem árt, ha egy adott ország vécékultúrája olyan szinten áll, mint a japánoké. A tokiói Sibuja-negyedben tizenhét olyan illemhelyet terveztettek világhírű építészekkel, amelyek teljesen felülírják azt a fejekben, amit a nyilvános vécékről gondolni szokás. Itó Tojoo, Kuma Kengo vagy Fudzsimoto Szószuke – neki köszönhetjük például a Magyar Zene Házát is – is tervezett egy-egy közvécét, amelyek közös jellemzője, hogy szupermodernek, meghökkentőek és tiszták – ez utóbbiért a napi háromszori takarítás felel, és ezen a ponton jutunk el Wendersig.

A német rendező majdnem negyven évvel ezelőtt már rendezett egy Tokió-központú dokumentumfilmet Ozu Jaszudzsiróról (Tokyo-Ga), ráadásul a japánok iránti rajongása olyannyira nyílt titok, hogy a projekt gazdái nem véletlenül keresték meg Wenderst a TTT népszerűsítésének ötletével. Az eredeti tervek szerint rövid dokumentumfilmet vártak volna tőle a vécékről és készítőikről, a nyilvános budik – vagy ahogy a rendező a szó szoros értelmét kiemelve nevezi, illemhelyek – azonban olyannyira megihlették Wenderst, hogy tágabb perspektívában kezdett gondolkodni. Hogy mennyire jól fogta meg a japán szellemiséget, azt mi sem mutatja jobban, hogy a Tökéletes napok a szigetország első olyan Oscar-jelölése, amelyet nem japán rendező készített (japán-német koprodukcióban készült).

A vécé az a hely, ahol mindenki egyforma. Nincsenek gazdagok vagy szegények, fiatalok vagy öregek, mindenki az emberiség része

Kínozhat-e a bűntudat, ha 669 gyereket megmentünk, de 250-et nem?

Nicholas Winton gyerekmentő akciójáról ötven éven át szinte senki sem tudott, mióta azonban kiderült a dolog, mindenki róla akart filmet csinálni. Emmy- és Oscar-győztes dokumentum- és játékfilmek komoly arzenálja mutatta be ténykedését, a 106 évesen 2015-ben elhunyt hős halála után öt évnek kellett eltelnie, hogy a britek másik nemzeti kincse, Anthony Hopkins rábólintson: eljátssza a háborús hőst. Ebben nagy szerepet játszott Winton lánya, Barbara Winton, akinek a könyve alapján készült a film (If It’s Not Impossible… The Life of Sir Nicholas Winton), de az vesse rá az első követ, aki ne szeretné, hogy édesapját egyszer a kétszeres Oscar-díjas legenda játssza el a vásznon.

Winton ténykedése ma már köztudott, nem véletlenül nevezik a brit Schindlernek, II. Erzsébet királynő 2003-ban lovaggá is ütötte. A tavaly a londoni filmfesztiválon bemutatott életrajzi dráma most jutott el a mozis forgalmazásba, és nemcsak arról mesél, mit ért el a férfi közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, hanem – ami a lelkiismerete szempontjából még fontosabb –, hogy mit nem.

Jómódú tőzsdeügynökként megtehette volna, hogy a már kellően forrongó közhangulat közepette Svájcba utazzon síelni – ahogy az az eredeti terveiben szerepelt –, nem sokkal az út előtt azonban telefonhívást kapott barátjától, Martin Blake-től Prágából, és egy jóval fontosabb út kezdett körvonalazódni előtte. A csehszlovákiai menekültek helyzetével foglalkozó brit bizottság megsegítésére sietett, Prágában pedig szembesült annak a több ezer családnak helyzetével, akik a náci fenyegetés árnyékában az utcán húzták meg magukat. Wintont elsősorban a kisgyermek helyzete ütötte szíven, ekkor született meg a fejében a terv, hogy vízumot intézve Angliába juttatja őket, ahol nevelőszülőknél húzhatják meg magukat addig, amíg lecsitulnak a kedélyek. Az akkor 29 éves férfi mindössze három hetet töltött Prágában, majd visszautazott Angliába, ahol többek közt az édesanyjával minden követ és befolyásukat megmozgatva tucatjával váltották ki a vízumokat, rendületlenül kutatták fel azokat a brit családokat, amelyek hajlandók voltak magukhoz venni a gyerekeket, és fogadták a Kindertransportnak nevezett mentőakció vonatjait az állomáson.

Még mindig beleborzong, mikor meglátja a szelfijét, amin ott a férje, akit évekkel később ismert meg

A sors furcsa fintora, hogy Jenn Chia és férje, Jon már évekkel korábban is találkozhatott volna, mint mikor végül megismerték egymást. A nő talált magáról egy moziban készült 2012-es szelfit, nem akarta elhinni, amikor meglátta, ki áll a kép hátterében.

A férje, akit csak két évvel később ismert meg.

Még mindig beleborzongok, ha ezt meglátom

Komoly kihívások előtt állnak a mozik a médiahatóság kutatása szerint

A megváltozó médiafogyasztási szokások jelentősen kihatnak a filmfogyasztásra is, de a médiahatóság kutatása szerint még nem kell teljesen leírni a mozit. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság adatai szerint az európai lakosok 2022-ben legalább egyszer voltak moziban, és ez az állítás igaz a magyarokra is, pedig az NMHH adatai szerint körülbelül 20 százalékkal drágult 2023-ban a mozizás Magyarországon. Közzétették azt is, mely filmek a legnépszerűbbek.

Mindenki a kopaszodó Nicolas Cage-ről álmodik

A tizenöt perces hírnév tragikomikus vizsgálata a norvég Kristoffer Borglit már előző filmjében, a Rosszul vagyok magamtól című fekete komédiában is rendkívüli módon izgatta, ott a főhősnő szándékosan betegítette meg magát egy kis plusz figyelemért. Ari Aster neve az Álmaid hőse producerei közt igencsak jól cseng, főleg úgy, hogy egy elterjedt fals információ is hozzátett a film hírnevéhez: ezek alapján – még a film IMDb-oldalán is szerepel – eredetileg napjaink legfelkapottabb horrorrendezője készítette volna a filmet, és Adam Sandler játszotta volna a főszerepet. Szürreális kollaborációnak hangzik, ám ezt a tényt maga Borgli cáfolta meg a Vulture-nek adott interjújában, pontosabban csak az első felét. A főszerepet ugyanis valóban Sandlerre bízta volna, ám állítása szerint a rendezői szék mindig az övé volt. Elhessegetve a gondolatot, hogy Sandlerrel vélhetően kicsit más nézőközönséget célzott volna meg a film, végül egyeztetési gondok miatt mégsem őt, hanem Nicolas Cage-et választották, akinek szerepeltetése további rétegeket ad a filmnek, hisz ki is játszhatna el jobban egy kontrollálhatatlanul mémesedő embert, mint ő?

Az általa alakított Paulnál nehéz unalmasabb, szürkébb és érdektelenebb embert elképzelni. A hangyákat kutató evolúcióbiológus az a típusú teljesen ártalmatlan, ám a maga szürkeségében mégis kellően kellemetlen alak, aki annyira unalmas, hogy még a barátai sem hívják meg magukhoz vacsorázni, sőt, még a saját családja szerint is egy senki. Ahogy az egyre terebélyesedő kopaszfolt már majdnem a tarkójáig ér, úgy ütközik rajta ki a kezdődő kapuzárási pánik, egy egykori kollégája ráadásul megírja a könyvet, amit ő egész életében halogatott. Paul a dühe mellett jobb híján azért kuncsorog, hogy legalább felkerüljön a neve a közreműködők közé – jelentéktelenségét ennél semmi sem illusztrálhatja látványosabban. És míg az egyik nap még az a leghőbb vágya, hogy lábjegyzet lehessen egy tudományos műben, addig néhány nappal később egészen más, szürreális formában kopogtat be hozzá a világhírnév: hirtelen valahogy milliók álmában felbukkan passzív megfigyelőként. Paul egy csapásra mém, internetszenzáció, hétköznapi sztár lesz, akire végre egyszer az életében felfigyelnek az emberek, ám szinte azon nyomban megtapasztalja a hírnév sötét oldalát, és azt, hogyan lehet pillanatok alatt Amerika új kedvencéből az egyik leggyűlöltebb arc.

A szinopszis és az előzetes alapján akár annak gyanúja is felmerülhet, hogy egy újabb agyament vígjátékhoz adta a nevét a színész, ám a film elején felvillanó A24-es logó máris eloszlathatja a kételyeket, a Sandler-féle komolytalan vígjátékokhoz vonzódókban pedig felébresztheti a bizonytalanságot: a kísérletezési kedvéről, és ennek köszönhetően szinte mindig végtelenül izgalmas darabjairól ismert függetlenfilmes stúdió alkotásai rendre meghagyják a felszín kapargatását másnak, és mélyre mennek. Az Álmaid hőse is ilyen, holott valóban egy komédia, mégis mély mondanivalóval bír, az a típusú gondolatébresztő, amin utána órákig kattog a néző.