Amennyire kézenfekvő félelemforrásnak számítanak a pókok, ahhoz képest annyira kevés pókos horrorfilm készül. Az etalonnak még mindig az 1990-ben bemutatott Arachnophobia – Pókiszony számít, amely ma újranézve már kedvesen gagyi rémisztgetésnek tűnik, sokak arachnofóbiájához azonban egészen biztosan hozzátett a Jeff Daniels főszereplésével készített film. Valahol azonban mindez érthető: az ilyen jellegű alkotások jellemzően B-filmek, távolról sem magas minőségű alkotások, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy lett már filmtörténeti mérföldkő abból, ha egy rendező félelmetes állatokat szabadított rá az emberekre. A pókok természetesen nem az új A cápa, az viszont nem lehet elvitatni, hogy ambiciózus vállalás. De miért választja egy fiatal feltörekvő filmes rendezői debütálásának pont a pókokat?
Sébastien Vaniček nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Pókok alaptörténete egyértelműen B-filmes, „rossz a hírnevük” – mondta egy interjúban. Ennek ellenére nem rettentette el az alantasnak vélt műfaj, sőt, nem is azt tűzte ki célul, hogy vállaltan trashfilmet gyártson, hanem hogy kicsit modernizálja, felrázza a műfajt.
A Pókok dacos, dühös, de jó aranyszívű főhőse Kaleb, egy elveszett fiatal felnőtt Párizs külvárosában, akinek láthatóan semmi sem jön össze igazán az életben. Anyja meghalt, testvérével elmérgesedett a kapcsolata, legjobb barátjától elhidegült, ő maga feketén ápol cipőket a lakótelepen. Egyedül akkor ül ki őszinte öröm az arcára, amikor csúszómászókat, férgeket és rovarokat lát, szenvedélyesen gyűjti ugyanis otthon az egzotikus állatokat. Ezért is csillant fel a szeme, amikor Ali boltjának alagsorából előkerül egy műanyag dobozba zárt pók, csak épp termékleírás nincsen hozzá, pedig akkor kiderülne, hogy a film kezdőjelenete alapján rettentően veszélyes állatról van szó. Kaleb viszont odáig van érte, el is nevezi rögtön Rihannának, csak aztán Rihanna kijut a neki szánt cipősdobozból, és hamarosan a férfi lakóhelye ki sem látszik a pókhálóból, kisborjú méretű pókokból és az egyre gyűlő halottakból.