A regényében szerepel egy haditudósító, aki az ukrán fronton belenéz egy tömegsírban fekvő halott fiú nyitott szemébe, majd ettől a tekintettől nem tud szabadulni. Önnek is van hasonló emlékképe a borzalomról, ami úgy beégett, hogy elkíséri egy életen át?
Van, de nem pontosan ilyen. Az én hasonló emlékeim lassan nyolcvan esztendősek: második világháború, Szálasi-korszak. A regényből borzasztónak nevezett pillanatot oly módon éltem át, hogy 1944. november 15-én az óbudai téglagyár felé hajtottak engem egy menetben sokadmagammal. 14 és fél éves voltam, szüleimmel haladtunk az óbudai téglagyár felé, hosszú volt az út, és először még egy élő fiatalember szemébe néztem bele, akit ismertem, mert a környékünkön lakott. Úgy ugrált a menet mellett a járdán, nevetgélve, mintha majmokat látna a ketrecben. Akkor átvillant rajtam, hogy hát hol vagyok én, és hol van ő? Kik vagyunk egyáltalán, hogy én itt vagyok, ő pedig így tekint rám? Budára átérve – már a Bécsi úton, de még mindig haladva a téglagyár felé – egyszer csak anyám azt mondta apámnak: szólj a gyereknek, hogy ne nézzen oda.
A gyerek, aki én voltam, odanézett, és a járdán egy halott ember feküdt, aki már ott meghalt, mert nem bírta a menetet. Ennyit a konkrét kérdésre.