„Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve – tervezgette öregkorát a 40-es éveiben járó Márai Sándor. – (…) A hordók dongáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlingem, ez már bizonyos.” A rizling kapcsán arról elmélkedett, hogy ez a bor „olyan, mint a kenyér”, általános és megbízható, majd hozzátette: „Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.”
Azt is elképzelte, mit eszik majd a bor mellé: „Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjagert készíti saját kezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában. (…) Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?… Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett.”
Márai borokról szóló esszéje egyfajta fordított nosztalgia. Már zajlott a világháború, amikor elképzelte, hogyan fog élni és miféle borokat iszik majd a tevékeny élet után megfáradt polgár – ha ugyan lesz még akkor polgári világ. „Tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt – ábrándozott –, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. (…) Fröccsöt nem tud a magánember készíteni. (…) Hiába méred ki és vegyíted aggályos gondosan a két deci bort egy deci szikvízzel, a fröccs képletét csak hivatásos csapos ismeri. (…) Sok kocsmározó ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos.” Hosszasan méltatta az általa legnemesebbnek tartott magyar bort, a somlóit is. „A föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben. (…) A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség.” A képzeletbeli diófa alatt üldögélő író és vendégei a tájban gyönyörködve kortyolják majd a bort, és hozzá kóstolják a felvidéki juhtúrót. „Irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezeréves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akartunk megbocsátani. (…) Óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal.”