2022 márciusában új úszóbajnokot avattak az Egyesült Államokban az NCAA divízió I-es országos egyetemi bajnokságon: Lia Thomas másfél másodpercet vert 500 yardon arra az Emma Weyantre, aki egy évvel korábban 400 méter vegyesen ezüstérmet szerzett a tokiói olimpián. Azon az olimpián, amelyen egyébként hosszas jogi és sportpolitikai csatározások után elindulhatott a súlyemelők között az új-zélandi Laurel Hubbard is – ő végül nem ért el helyezést a versenyen. Kettejük példájában az a közös, hogy profi sportolóként a férfiak között kezdték meg a karrierjüket, ám a fenti eredményeket már a nők mezőnyében érték el – tömegek felháborodására.
Bár a transznemű versenyzők feltűnése az élsportban nem új jelenség (olimpián például már 2004-ben is indulhattak), a vita egyre hevesebb – több okból is. A szélsőséges identitáspolitikák hirdetése pró és kontra, illetve az ezeket felerősítő közösségi média mellett azért sem tud kialakulni konszenzus az ügyben, mert valójában azok sem tudnak mindenki által elfogadható válasszal szolgálni a felmerült kérdésekre, akiknek meg kellene hozniuk a döntéseket. Persze bonyolult ügyről van szó: úgy kellene megteremteni az egyszerre igazságos és befogadó keretrendszert, hogy közben világszerte évről évre egyre nagyobb létszámú a transznemű közösség (és így a transzenmű sportolók száma is). Az egyes eseteket így már nem lehet elszigetelt ügyekként kezelni, univerzális megoldásra lenne szükség.
De miért akkora baj, ha egy transznemű nő a női mezőnyben versenyez?