Aligha van érdekesebb személyiségű amerikai elnök Thomas Woodrow Wilsonnál (1856–1924), nem véletlen, hogy maga Sigmund Freud írt róla pszichohistóriai alapművet. Az első világháború küzdelmeibe beavatkozó, az Atlanti-óceánon túlra csapatokat küldő Wilson az amerikai elnök pozíciójában (1913–1921) nem egyszerűen politikusként, hanem politikai messiásként tekintett magára, akinek az a küldetése, hogy „biztonságossá tegye a világot a demokrácia számára”. A konzervatívok összes negatív előítéletének megfelelt a progresszív amerikai elnök, a politikába kívülről érkező, tudományos fokozattal rendelkező – a Johns Hopkins Egyetemen szerzett 1886-ban doktorátust – „tojásfejű” princetoni professzor, aki könyvet írt a kormányzás elméletéről (Alkotmányos kormányzás az Egyesült Államokban, 1908), majd a gyakorlatban is meg akarta valósítani az ideáit.
Progresszív elnökök
A Princetoni Egyetem rektoraként (1902–1910) keltette fel a korrupciós botrányai és sikertelensége miatt krónikus válságban szenvedő Demokrata Párt vezetőinek figyelmét az oktatóként, tudósként, szónokként és szervezőként is elismert értelmiségi, akinek nem volt ellenére, hogy a politikába invitálják. Helyi ismertségének és tekintélyének köszönhetően 1910-ben megválasztották az akkor még republikánus New Jersey kormányzójának, amelyet progresszív mintaállammá tett. A progresszivizmus a század eleje óta hódító politikai irányzat volt, amely azt célozta, hogy a politikát emancipálja a tőke alól: fellépett a trösztök befolyása, a korrupció ellen, és népjóléti intézkedésekkel kívánta csökkenteni a szociális feszültségeket.