Úgy emlékszem, 2016-ban az elsők között beszélt róla nyíltan, hogy az állami filmtámogatási rendszerben a döntnökök politikai elfogultságai és ízléspreferenciái miatt nem érdemes pályázni, mert ön és több másik filmes nem számíthat támogatásra. Az Ernelláék Farkaséknál már e felismerés után készült. Érez bármiféle elégtételt amiatt, hogy az elmúlt nyolc év nagyjából önt igazolta?
Ilyen esetekben egyáltalán nem érzek elégtételt. Hullámzott az utóbbi években, mit éreztem: dühös voltam, viszketni kezdett a tenyerem, bizonyítási vágy volt bennem, hogy csak azért is megmutassam, aztán jött a teljes lemondás. A mai napig ezek az érzések kavarognak bennem. Be kellett látnom, hogy egyedül kevés vagyok bármiféle változtatáshoz. Az pedig illúzió, hogy össztársadalmilag vagy a kisközösségekben, mint amilyen a filmeseké, összeállnának az emberek a közös ügy érdekében. Úgy tűnik, hogy ez nem megy. Mindig lesz olyan, aki önös érdekből vagy körülményei folytán meg fogja kerülni a közös kiállást, a bojkottot. És éppen ezek a kerülések tartják fenn a rendszert. Mindig akad, akire lehet mutogatni, hogy „őt is támogatjuk, akkor minden működik, nem?”. Most is kaptak támogatást olyan filmesek, akik politikai értelemben a másik oldalon állnak, mint a hatalmon lévők.
Megértem, nem mindenki teheti meg, hogy ne pályázzon. De radikálisabb álláspontot képviselek: én sem tehetném meg, mégis megteszem. Nem vagyok gazdag ember, egyik napról a másikra élek, mindenféle munkát elvállalok, hogy a gyerekeinket tudjuk nevelni és iskoláztatni. Mégis azt gondoltam évekkel ezelőtt, hogy ez a filmtámogatási gyakorlat csak akkor áll meg, ha megállítják.