Hiába a nagy múlt és a jelenben is létező relevancia, nem nagyon tudunk mit kezdeni mi, itt, Magyarországon a képzőművészettel. Egy aprócska kört leszámítva a nagy átlagnak nemhogy nem része az életének, nem érti, nem érdekli, de egyenesen lenézett, furcsállt dolog, elhasznált, szakállas viccek tárgya, valahol az „ilyet az ötéves gyerekem is tud” vonalon. Persze, a magasművészet sehol sem tömegműfaj, de mégis, nálunk nem sikerült – az iskolákban, a kulturális közbeszédben, és bizony, a médiában sem – megtalálni az utat az emberek és a művészet között, amin nem segít az sem, hogy azt a kevés nevet, amit mégis ismer a köz, főként a pofátlanul, ízléstelenül zsíros állami megbízásokkal asszociálja. Nehezen megragadhatók ennek a helyzetnek az eredői, és aligha várható egyhamar változás, hiszen még a kulturális élet – színházak, könyvkiadás, film, hogy a közelmúlt fő eseményeire utaljak – szisztematikus rombolása is csak a szerencsésebbek ingerküszöbét érik el, a többség inkább saját megélhetése, gyereke oktatása, szülei egészségügyi ellátása miatt aggódik, magyarán: örül, ha él. Innen nézve különösen örvendetes, hogy a Pont Csopak következő eseményén egy olyan dokut vetít, amely a képzőművészetet – és bónuszként benne a női alkotók különös helyzetét – mint életutat hozza közelebb a nagyérdeműhöz. Az Apolonia, Apolonia című filmet, mely egyszerre szuperközeli, intim művészportré, felnövéstörténet, sportfilm, kultúr- és nőpolitikai eszmefuttatás egyszerre.
HBO Max Central Europe
Apolonia Sokol az európai történelem viharainak igazi megamix-gyermeke: családja eredetileg belorusz, ám Sztálin alatt Szibériába deportálták őket, ahonnan aztán Lengyelországba kerültek, Apolonia anyja így már lengyelként látta meg a napvilágot. Alig elérve a nagykorúságot a szocializmus elől előbb Dániába, onnan pedig Párizsba szökött, ahol beleszeretett egy francia művészbe, és akivel alaposan dokumentált szerelmükből – komolyan, még a fogantatásról is van házi videó – megszületett Apolonia. Nem is akárhova: egy aprócska, de annál fontosabb párizsi underground színház épületébe, ami a játszóhely mellett Apolonia gyerekkori otthona is volt. A harcosan progresszív, a politizálástól sem visszariadó, rendületlenül kreatív közeg, tele írókkal, színházcsinálókkal, képzőművészekkel, zenészekkel nem hagyta érintetlenül a kislányt, aki elég hamar festeni kezdett.