Tavaly szeptemberben egy baráti születésnapon az ünnepelt egyik ismerőse egyszer csak előkapta a telefonját, és hirtelen kötvényalap-árfolyamokat kezdett el mutogatni, hogy nézzem meg, milyen rosszul állnak a lányai életkezdésére szánt befektetések – mit csináljon? Igyekeztem megkerülni a választ – különösen, hogy már nem az első sörnél tartottunk –, mondván, nem biztos, hogy érdemes kiszállni egy ilyen hosszú távú befektetésből, sokat javulhat még a helyzet, amíg felnőnek a lányok, és szükség lesz a pénzre.
Könnyen lehet, hogy ez a nem-tanács is rossz tanács volt. Igaz, azóta nem találkoztam az illetővel, és elképzelhető, hogy befektetései azóta jobban mutatnak, hiszen vannak olyan kötvényalapok Magyarországon, amelyek idén eddig két számjegyű pluszt tudnak felmutatni a tavalyi veszteségek után. De a további leértékelődés is benne van a pakliban, hiszen a legmagasabbra értékelt államkötvények értékvesztése csak idén gyorsult fel igazán. Ha valaki ezekbe a csúcson szállt be, és a mélyponton szállt ki, akkor akár 50 százalék körüli veszteséget is összehozhatott – ami kifejezetten meglepő a világ egyik legbiztonságosabbnak tartott befektetése, az amerikai államkötvények esetében.
Hogy fordulhat ilyesmi elő? A választ érdemes a kötvények első látásra furcsa értékelésével kezdeni. Ha valaki ma Magyarországon megvesz egy lakossági állampapírt (kötvényt) és lejáratig megtartja, akkor fix vagy valamilyen mutatóhoz*az inflációhoz vagy a kincstárjegyek hozamához igazított kamatot kap a pénzéért. Ha pedig előbb visszaadja az államkincstárnak, akkor előre tudhatja, hogy mennyit*jellemzően legfeljebb egy százalékot bukik a kiszálláson. Így a lakossági befektetők általában csak azon gondolkoznak el, hogy ha kijön egy magasabb kamatozású állampapír, akkor érdemes-e eladni a korábbi sorozatot és az újba beszállni.