Megváltóvárásban van a magyarság egy része már jó pár éve. Nem éppen feszült, inkább csak olyan sóhajtozós, kissé szkeptikus várakozásban. Nem robbanásra kész, tudatos polgárok tömegéről van szó – a hétköznap túlélések, a megalapozott félelem szorításai lefoglalják az embereket. Viszont gyújtólángra, vezérre, királyra, elnökre, cáratyuska-félére, messiásra mindig is szükség volt a spontán össznépi forradalmainkban, nincs ebben semmi különös.
Az időnként fel-felbukkanó megváltójelöltek pedig nagyon törékenyek tudnak lenni. Üstökösökből hamar válhatnak hullócsillagokká. Az ellenérdekelt hatalom és a politika menthetetlenül beindítja manipulációs propagandagépezetét, de a megváltandó publikum is hamar ki tud ábrándulni. A kettő persze összefügg, de azért nem teljesen.
A „megváltónak” illik Nyugodt Erőt sugallnia. Igazi karizmát. A túlzott izgágaság, szenvedélyesség roppant zavaró, sőt, gyanús tud lenni. Az sem előny, ha esetleg gyűrött az inge, vagy beszéd közben izzad a hónalja. Nem elég a tartós hitelességhez, ha, mondjuk, jó keresztény az illető és számos gyereke van, mert attól még elbukhat a kommunikáció kaotikus világában. De az sem kelt a közönségben feltétlenül megváltóérzetet, ha valaki lelkesen krumplis zsákokat lóbál a parlamentben, bár show-nak éppen megteszi.