Drága Tucsikám, a légitámadás itt is borzalmas volt. A pinceajtónál álltunk és vártunk. Nem soká repülőbúgást hallottunk. Majd rettenetes robbanásokat. Erre aztán rohantunk lefele a pincébe. Lent vártuk a halált. Tucsikám, két borzalmas hullámot éltünk át. Isten kezében voltunk. Az utcánkba öt bomba esett. Nagyon közel volt hozzánk mind. A harmadik hullám már egészen gyenge volt. Kaptam egy kis légnyomást is a jobb fülemre, de már nincs semmi bajom. Minden hullám után feljöttem a pincéből, füst és por fogadott, repeszdarabok százai az udvaron, ajtó, ablak kicsavarva, ablaküveg kitörve, csillár széttörve a földön. Tucsikám, azt nem lehet leírni, mi volt. A pince, mint egy hajó, úgy imbolygott. A szobák falai össze-vissza vannak repedezve. Tucsikám, én akkor nem féltem, de azóta minden zavaró repülésre összerezzenek
– ezt írta a 18 éves debreceni Végh Irma a levelezőpartnerének Kolozsvárra 1944. június 20-án.
Irma levele is szerepel azon számos egykorú forrás között, amelyeket Ablonczy Balázs idéz a nemrég megjelent, Az utolsó nyár –Magyarország, 1944 című könyvében. Szokatlan kötet – több szempontból is. A történész – aki ezúttal egy olyan korszakban merült el, amelyik eddig nem tartozott a főbb kutatási területei közé – azt igyekszik megrajzolni, miként élte meg a magyar társadalom a második világháború utolsó nyarát, ami magyarok millióinak valójában az első háborús nyara volt, hiszen 1944-ig érdemi hadicselekmények nem zajlottak az ország területén. És tényleg egy tabló megrajzolásáról van szó: 1944 nyarán mit tudhatott az ország valós helyzetéről, a háború végkimeneteléről a csepeli munkás, az egyetemista, a légóparancsnok, a minisztériumi tisztviselő, a kormánytag, a falusi gazda – mit érzékelhettek a magyar társadalom egyes szegmenseiben a közelgő összeomlásról?