Van rémisztőbb egy démoni gyereknél? Ötven évvel ezelőttig azt mondtuk volna, hogy nem igazán, azóta azonban már elhasznált antagonistává váltak a horrorfilmek ördögi gyerekarcai. Arról, hogy miért készült a hatvanas és hetvenes években egy sor olyan horrorfilm, amelyekben a központi szörnyeteg maga a gyerek, itt írtunk: pontosan, jól szemléltethető okokra vezethető vissza a jelenség. Azon a puszta tényen túl, hogy zavarba ejtő látvány egy feszülettel maszturbáló kislány vagy a szülei sírja felett kajánul vigyorgó kisfiú látványa, az addig szentnek és sérthetetlennek hitt család felbomlása volt a valódi témája ezeknek a filmeknek. Amit a Rosemary gyermeke 1968-ban megelőlegezett, azt Az ördögűző 1973-ban teljes erővel robbantotta be.
Az Ómen egy egészen más típusú gyerekgonoszt honosított meg William Friedkin klasszikusához képest, mindenki döntse el maga, melyik a félelmetesebb: a zombiszerű, sugárban hányó, plafonon mászkáló kislány vagy a tündérien felöltöztetett kisfiú, aki megereszt egy hidegrázós mosolyt szülei sírja felett. Damien történetét és az Ómen-univerzumot majdnem a létező összes módon megpróbálták már szélesíteni: akadt két folytatás (Ómen 2: Damien, Ómen 3 – Végső leszámolás), egy folytatásnak álcázott reboot (Ómen 4. – Az ébredés) és egy remake is (Ómen, 2006). Az előzménytörténet még éppen hiányzott a sorból, így kézenfekvő volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus horrorjainak feltámasztása korában az Ómen is terítékre kerül.
Volt már film tehát arról, mi lesz a tinédzser Damiennel és mi a felnőttel, arról is, hogy a lánya miképp lép apja nyomdokaiba, de arról is, hogyan lehet harminc évvel később sokkal rosszabbul elmesélni ugyanazt a sztorit. Arról viszont még nem, hogyan és miért került az 1976-os filmben a bébisátán Thornékhoz. A filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb gyermeke már önmagában is becsalogatja a nézőt a moziba, Damien eredettörténetéről pedig nem sokat mondott az Ómen, amit viszont igen, az kellően nyugtalanító ahhoz, hogy filmet ihlessen.