Vannak, akik szerint feministaként most szomorúnak kellene lennem, hiszen két, magas pozíciót betöltő nő távozott a politikából egy olyan országban, ahol a nők közéleti részvétele így is aggasztóan alacsony. Távozásuk dicstelen körülményei ráadásul – így az aggódók – ürügyet szolgáltathatnak azoknak, akik eddig is úgy vélték, hogy a nők alkalmatlanok a közéleti szereplésre, és jobb, ha a konyhában maradnak. Ez az érv azonban csak akkor állná meg a helyét, ha egy férfi politikus látványos bukásakor arra következtetne a társadalom, hogy a férfiak alkalmatlanok a vezetésre – ilyet azonban még nem láttunk.
Novák Katalin és Varga Judit nem a nőket képviselték, hanem a pártjukat és önmagukat. A pedofilsegítőnek juttatott gyalázatos kegyelemmel nem a nőket sározták be, hanem a pártjukat és önmagukat.
Nem hiszem azt, hogy jobboldali, konzervatív nők ne tudnának a nők javára működni (esetleg a baloldali vagy liberális beállítottság rögtön garancia lenne a nemek egyenlőségét előmozdító törekvésekre). A magyar Slachta Margittól a kanadai Nellie McClungon és a norvég Janne Haaland Matláryn át az amerikai Jill Ruckelshausig számos jobboldali politikusnő van, akiknek az életművében utódaik ma is követendő példákat találhatnának. Novák és Varga azonban nem törekedtek rá, hogy bárki örökségéhez méltók legyenek: nem láttunk tőlük mást, mint a kormánypárti ideológiához való stréber idomulást. „Érthető”, hogy az LMBTQ-közösséghez tartozó, gyermektelen vagy gyermeket egyedülállóként vállaló nők ideológiai okokból nem voltak számukra szimpatikusak,