Könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy az utóbbi időben világszerte elharapózott a múzeumi vandalizmus, amely trend mögött legtöbbször radikális aktivistacsoportok akciói állnak. Ha épp nem tortát nyomnak az arcába, akkor levessel öntik nyakon a Mona Lisát, máskor egy Van Gogh-képhez ragasztják magukat elszánt fiatalok, hogy így tiltakozzanak a klímaválság okai és okozói ellen. A cél nyilván a figyelemfelkeltés, bár lassan annyira mindennapossá válik a véleménynyilvánítás ezen – meglehetősen sajátos – formája, hogy szinte már fel sem kapjuk a fejünket az olyan hírekre, mint ami a héten történt a párizsi Pompidou Központban, amikor feminista aktivisták fújták rá a MeToo-feliratot Gustave Courbet női nemi szervet ábrázoló festményére, A világ eredetére.
Az ilyen akciók számos égető kérdést vetnek fel a múzeumok biztonsági protokolljairól és az aktivisták kommunikációs stratégiájának hatékonyságáról egyaránt. Utóbbi témával korábban foglalkoztunk külön cikkben is, amelyben magyar szakemberekkel vontuk le a következtetést: még ha elvi szinten egyet is értünk egy adott mozgalom céljaival, az égvilágon semmi nem fog változni attól, hogy valaki paradicsomlevessel leönt egy képet. Most azonban nem az intézményi és kommunikációs kérdésekben merülünk el, inkább a legérdekesebb történelmi példákon keresztül demonstráljuk, hogy az aktivisták között divatba jött művészeti vandalizmus a legkevésbé sem újkeletű jelenség. Olyannyira nem, hogy a képrombolás nagyjából egyidős magukkal a képekkel: már az ókori Egyiptomban is gyakran éltek ezzel az eszközzel. A leghíresebb talán az egyistenhitet bevezető Ehnaton fáraó esete, aki Ámon és más istenségek ábrázolása ellen folytatott kiterjedt hadjáratot több mint három évezreddel ezelőtt. De a művészettörténészek értelmezése szerint gyakran ez magyarázza azt a különös jelenséget is, hogy miért van annyi egyiptomi szobornak letörve az orra: a sírrablók és/vagy politikai ellenfelek az efféle csonkításokkal „ölték meg újra” feltételezett rosszakaróikat, hogy azok a síron túlról se állhassanak rajtuk bosszút, vagy tehessenek nekik keresztbe.
Az persze a későbbi civilizációkban is időről-időre megfigyelhető mintázat, hogy amikor elfogynak az érvek, a felek kalapáccsal rendezik teológiai, politikai, ideológiai vitáikat. A 8. századi Bizáncban fellángoló képromboló mozgalmak például polgárháborús állapotokat idéztek elő, és csak egy bő évszázaddal később, 843-ban sikerült végleg visszaállítani az ikonok tiszteletét. De a pápai udvar és az egyház fényűzését elítélő itáliai reformszerzetes, Girolamo Savonarola is égetett műkincseket Firenze főterén a hírhedt „hiúságok máglyáján”, amire egyes források szerint még a karizmatikus prédikátor hatása alá kerülő Botticelli is saját kezűleg dobta rá festményeit.