Az űr meghódítása két szálon fut. Egyfelől ott a szép, idealista elképzelés, hogy a világűr közjó, ahol az emberiség közös ügyét képviseljük, nem pedig egy-egy nemzetet. Másrészt látjuk az űrverseny realitását, amelyet kezdettől a politikai versengés hajtott, mára pedig az állami érdek mellett a profitéhes milliárdosok is részei. Ön szerint szükségszerű, hogy a Földön meglévő ellentéteinket magunkkal vigyük az űrbe?
Szerintem pontosan ez történik, a fenti viszonyok szépen elkezdik leképezni az itteni konfliktusainkat. Ezt mutatja például a tömbösödés újraindulása, kiépült egy laza blokk az Egyesült Államok vezetésével, amit az Artemis-egyezmény jelképez, és több mint harminc ország csatlakozott hozzá. Ők azok, akik szeretnének részt venni a közeljövőben várhatóan megépülő amerikai holdbázis kialakításában. Vannak viszont országok, amelyek a Földön is feszült viszonyban állnak a Nyugattal – a legjelentősebbek Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea –, és megvannak a maguk ambíciói a világűrben. A kínai űrprogram ezeket az államokat fogja össze egy tömbbe, a két nagy blokk között pedig elkerülhetetlen a versengés erősödése. Amúgy egyetértek azzal, hogy már az űrverseny korai szakaszában is jelen volt a politika, de az 1967-ben aláírt Világűrszersződés (Outer Space Treaty) révén tettek az országok egy kísérletet arra, hogy ezt keretek közé szorítsák. Mégpedig azzal tették ezt, hogy a világűrre egyetemes közjóként hivatkoztak, leszögezve az elvet, miszerint egyetlen ország sem sajátíthatja ki a világűrt. „A világűr kutatását és felhasználását, beleértve a Holdat és más égitesteket, minden ország javára és érdekében kell folytatni, tekintet nélkül az országok gazdasági vagy tudományos fejlettségének szintjére, és azt az egész emberiség közös vállalkozásának kell tekinteni” – írták.
Most viszont az űrverseny 2.0-ban járunk, és ez az alapvetés egyre jobban inog. Szerintem húsz, sőt, akár tíz éven belül meglátjuk, hogy az elképzelés kiállja-e a jelenleg zajló roncsolásos tesztet.