A földrajz rabságában, A földrajz hatalma, A földrajz a végzetünk – az elmúlt évtized sikerkönyvei legalább olyan jól jelzik, hogyan nyert újra létjogosultságot a geopolitikai paradigma, mint az Ukrajna elleni orosz invázió. A földrajzi determinizmus új hullámának vezére, Tim Marshall brit sztárújságíró A földrajz jövője című könyvében Földünk határain túlra is kiterjeszti a geopolitika hatáskörét – illetve nem ő, hanem a nagyhatalmak, akik a békés kooperáció helyett újra űrversenybe kezdtek. Bár a geopolitikus szerzőket gyakran vádolják cinizmussal, Marshall mintha megijedt volna az űrvetélkedés veszélyeitől, és nemzetközi egyezményeket, szabályokra épülő világ(űr)rendet szorgalmaz. Recenzió.
Archívum címkék: geopolitika
Tim Marshall: Az első űrháború már zajlik, de még nem fogjuk fel, mennyire függünk a műholdjainktól
Az űr meghódítása két szálon fut. Egyfelől ott a szép, idealista elképzelés, hogy a világűr közjó, ahol az emberiség közös ügyét képviseljük, nem pedig egy-egy nemzetet. Másrészt látjuk az űrverseny realitását, amelyet kezdettől a politikai versengés hajtott, mára pedig az állami érdek mellett a profitéhes milliárdosok is részei. Ön szerint szükségszerű, hogy a Földön meglévő ellentéteinket magunkkal vigyük az űrbe?
Szerintem pontosan ez történik, a fenti viszonyok szépen elkezdik leképezni az itteni konfliktusainkat. Ezt mutatja például a tömbösödés újraindulása, kiépült egy laza blokk az Egyesült Államok vezetésével, amit az Artemis-egyezmény jelképez, és több mint harminc ország csatlakozott hozzá. Ők azok, akik szeretnének részt venni a közeljövőben várhatóan megépülő amerikai holdbázis kialakításában. Vannak viszont országok, amelyek a Földön is feszült viszonyban állnak a Nyugattal – a legjelentősebbek Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea –, és megvannak a maguk ambíciói a világűrben. A kínai űrprogram ezeket az államokat fogja össze egy tömbbe, a két nagy blokk között pedig elkerülhetetlen a versengés erősödése. Amúgy egyetértek azzal, hogy már az űrverseny korai szakaszában is jelen volt a politika, de az 1967-ben aláírt Világűrszersződés (Outer Space Treaty) révén tettek az országok egy kísérletet arra, hogy ezt keretek közé szorítsák. Mégpedig azzal tették ezt, hogy a világűrre egyetemes közjóként hivatkoztak, leszögezve az elvet, miszerint egyetlen ország sem sajátíthatja ki a világűrt. „A világűr kutatását és felhasználását, beleértve a Holdat és más égitesteket, minden ország javára és érdekében kell folytatni, tekintet nélkül az országok gazdasági vagy tudományos fejlettségének szintjére, és azt az egész emberiség közös vállalkozásának kell tekinteni” – írták.
Most viszont az űrverseny 2.0-ban járunk, és ez az alapvetés egyre jobban inog. Szerintem húsz, sőt, akár tíz éven belül meglátjuk, hogy az elképzelés kiállja-e a jelenleg zajló roncsolásos tesztet.
„Ez a gép a maga áráért messze a legjobb a világon” – NATO-szakértő Gripen-beszerzésről, svédekről, oroszokról
A svédek csatlakozásával a Balti-tenger lényegében NATO-beltengerré változott, de az oroszokat jobban zavarhatja a finn belépés – mondja podcastunkban Siklósi Péter biztonságpolitikai szakértő, korábbi védelempolitikáért és védelmi tervezésért felelős helyettes államtitkár. Az újabb svéd–magyar Gripen-megállapodás tartalma katonai és üzleti titok, de azt lehet tudni, hogy pontosan annyi vadászgépet veszünk, amennyit akartunk. Mennyi esély van a NATO–Oroszország háborúra? Mi az a „medvesárkány” és miért félelmetes? Ki tankol most az oroszoknál?
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Krekó Péter: Ez az ügy az Orbán-rendszer alapjait fenyegeti
Meg még nem roppant a NER, de látványosan küszködik azért, hogy megőrizzen valamit abból az értelmezési monopóliumából, aminek választási sikereit köszönheti – állítja Krekó Péter politikai pszichológus, politológus, az ELTE habilitált egyetemi docense. A Political Capital igazgatója azt mondja, idén sem kell világvégét kiáltani, de a világbéke bizonyosan nem jön el. Interjú a kegyelmi botrány belpolitikai hatásairól, 2024 választásainak jelentőségéről, és arról, milyen geopolitikai változásokra érdemes felkészülni.
Forbes.hu: Mit jelez a kegyelmi botrány a rendszernek?
Krekó Péter: Két dolgot mindenképpen. Egyrészt, hogy egy ilyen monolit hatalmi berendezkedésben is lehet politikai következménye a normasértéseknek – amitől már eléggé elszoktunk az utóbbi években. Másrészről, hogy most olyan időszak következik, amikor a belpolitika szerepe felértékelődik. Orbán Viktornak és a rendszernek az utóbbi években a belpolitikai kihívások hiányában nagyon sok ideje volt külpolitikai kérdésekkel foglalkozni, és ezért is tudott a rendszer a külpolitikai kalandozásokba kezdeni a világ minden részén, az Egyesült Államoktól kezdve Csádon át Izraelig és Kínáig, mindenfelé. Ennek most egy időre bizonyosan vége.
„A Párt retteg” – romló kínai gazdasági mutatók miatt robbanhat a tajvani konfliktus
Magabiztosan nyerte a szombati tajvani elnökválasztást a Demokratikus Haladó Párt jelöltje. Laj Csing-tö nagyobb távolságot tartana a Kínai Népköztársaságtól, Peking komor nyilatkozatokkal reagált az eredményre. Újabb háború fenyeget, mégpedig a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalán? Matura Tamás Kína-kutató szerint nem ilyen vészes a helyzet, de közeleg az idő, amikor Hszi Csin-ping akár erővel is megpróbálhatja visszaszerezni a szakadár kínai tartománynak tekintett szigetet. A Kínával épített különleges magyar kapcsolatról a szakember azt mondja: mi járnánk a legrosszabbul, ha megvalósulna a kormány álma. Nagyinterjú a Peking–Tajpej–Washington–Budapest-tengelyről.
Háborút nem, csak új stratégiát hoz – Tajvanon lesz az év első fontos választása
2024 tele lesz világraszóló fontos választásokkal, az elsőt rögtön január 13-án, Tajvanon rendezik. A kérdés, hogy hatalmon marad-e a függetlenségpárti vezetés, amire a népi Kína háborús uszítóként, Amerika pedig szövetségesként tekint. Vagy nyolc év után újra olyan elnök és kormány jön, amely az egy Kína elvet képviseli. Kultúrharc és némi etnikai feszültség is van a háttérben.
„Az orbáni külpolitika legfontosabb éve lesz” – Ablonczy és Magyari 2024 geopolitikai évindítójában
Milyen évünk lesz 2024-ben? A közelünkben folyik két háború, miközben a fél világ választ. Ezek közül hármat – az oroszországi, az európai és az amerikai választást – vizsgálva igyekszünk felvázolni a világpolitika idei kontúrjait. Olykor magyar szempontból. A HetiVálasz 207. adásában Ablonczy Bálint, Magyari Péter és Vörös Szabolcs.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Ha Irán beszáll, az első világháborút idéző dominóhatás jöhet a Közel-Keleten
Nem győzik az amerikai politikusok és katonai vezetők elismételni: nincs rá bizonyíték, hogy Irán szervezte a Hamász gyilkosságait. Közben ugyanennyiszer fenyegetik is Iránt: eszébe ne jusson beavatkozni, se közvetlenül, se libanoni hadseregén, a Hezbollahon keresztül. Egy ilyen eszkaláció ugyanis az első világháborút idéző dominóhatást okozhatna. Mutatjuk, hogyan. Háttér.
Orbán Macronnal üt a németeken – ezért nyomulhat itthon újra a francia nagytőke
A Fidesz-kormány korábban gazdaságpolitikai identitását részben a gall nagytőke kiebrudalásával demonstrálta, most viszont a magyarországi német befolyást ellensúlyozná a francia vonallal. Minden „antipopulista” retorikai piruett ellenére a folyamat nincs Emmanuel Macron ellenére, aki a német geopolitikai hátsóudvarnak tekintett Közép-Európában a hagyományosan francia szövetséges Lengyelországot és Romániát túlságosan atlantistának tartja, ezért is tesz Magyarországra. Fordulópont volt Orbán Viktor tavalyi találkozója Olaf Scholz-cal: a magyar miniszterelnök azt érezte, immár semmi érdemit nem várhat a németektől. A barátkozásnak persze vannak határai: a franciák nem fognak nyíltan lobbizni a felfüggesztett uniós források utalása érdekében. Nagykép.
Svédkérdés Magyarországon: titkolja a kormány, hogy mit kér a NATO-tagságukért
A törökök ha gorombán is, de legalább világosan elmondták, hogy miről szól az alku – hangzott el egy NATO-ról szóló konferencián csütörtökön. A magyar kormány viszont össze-vissza beszél a NATO északi bővítésének halogatásáról.
Elkezdődött az ötletelés, hogyan lehetne kirakni Magyarországot az EU-ból
Kedden a francia és a német kormány egy „független szakértők” által írt menetrendet mutatott be az EU átalakításáról. A szöveg rögtön azzal kezdődik: nagy baj, hogy még nincs eszköz a joguralomra fittyet hányó tagállamok kizárásához. Továbbá leválasztanák az eurózónát a többiekről, és bevezetnék a félig-meddig tagságot.
Az Orbán-kormány makacsul ragaszkodik a paksi orosz fűtőelemhez is
EU-szerte ebben is magunkra maradtunk. A jelenlegi paksi atomblokkok orosz üzemanyagellátását nem váltjuk ki mással – közölte a Népszava megkeresésére a Miniszterelnökség, cáfolva az elmúlt napok találgatásait.
A meglévő hazai atomerőművi blokkok üzemanyag-ellátására a jelenleg elérhető egyedüli lehetőség az orosz behozatal – közölte a Népszava megkeresésére a Miniszterelnökség. Ez erőteljesen árnyalja azokat a múlt hét végi sajtóértesüléseket, miszerint Orbán Viktor, Kötcsén, sajátjai között, azt állította volna, hogy a paksi, orosz fűtőelemeket franciára cseréljük.
A találgatásokat ugyanakkor még tovább fűtötte, hogy három napra rá az Energiaügyi Minisztérium (EM) „együttműködési megállapodást” kötött a francia iparági doyennek számító, többségi állami tulajdonban lévő Framatome-mal, mégpedig atomerőművi fűtőelemek, a nukleáris blokkok élettartam-hosszabbítása, illetve az SMR-nek nevezett, kis teljesítményű atomerőművek kapcsán.
Orbán francia atomblöffje
Orosz helyett francia üzemanyaggal is működhet Paks – a kormányfő állítólag erről is beszélt a zárkörű kötcsei találkozón a legközvetlenebb politikai szövetségeseinek. Még nem létező nukleáris üzemanyagot választ a kormány, így az orosz függés tovább marad fenn Pakson. Pávatánc Putyin gazdának és az EU-nak.
Paks az orosz helyett francia üzemanyagra állhat át – erről beszélt állítólag Orbán Viktor Kötcsén, ma pedig az Energiaügyi Minisztérium közleményben tudatta, hogy egyetértési megállapodást írt alá a francia Framatome vállalattal egyebek mellett az atomerőművek hosszú távú üzemeltetésével és üzemanyag-ellátásával összefüggő közös munkáról. Ez alapján a térségben utolsóként Magyarország is elkezd leválni az orosz nukleáris üzemanyagról. A diverzifikálás hosszú távon csökkentené a magyar különutasságot és növelné az energiabiztonságot, a francia alternatíva azonban még nincs kész, így az átállás négy-öt év is lehet. Amerikai üzemanyaggal ez elképzelhető, hogy gyorsabb lenne, a magyar választás mögött geopolitikai megfontolások állhatnak.
Egyre komolyabb kockázat
Ahol az Egyesült Államok farkasszemet néz Kínával
A jövő minden nemzet, az egész világ számára attól függ, hogy a következő évtizedekben tovább virágzik-e, és kitart-e a szabad és nyitott indo-csendes-óceáni térség
– mondta Joe Biden, utalva utalva arra a régióra, amely fokozatosan a világ egyik központjává vált.
A korábban használatos „ázsiai és csendes-óceáni térség” helyett az „indo-csendes-óceáni-” vagy „indopacifikus térség” kifejezés egyre gyakrabban hangzik el a nemzetközi kapcsolatok megvitatásakor. Maga az elnevezés korántsem új: először egy brit gyarmati ügyvéd, geográfus használta a 19. században az Afrika keleti partjától a csendes-óceáni szigetekig terjedő régió leírására. A terület magába foglalja az Indiai-óceánt valamint a Csendes-óceán egy részét. A régió Ázsia felemelkedésével vállt fokozatosan egyre fontosabbá: számokba foglalva a világ óceánjainak 65, a szárazföld 25 százaléka található a térségben, ahol a bolygó lakosságának fele – és a kiskorúak 58 százaléka – él. A globális GDP 60 százalékát itt állítják elő, és a világgazdasági növekedés kétharmada tömörül ide. Ennek fényében aligha meglepő, hogy a világ számos országa, köztük az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán, India, Indonézia, a Fülöp-szigetek, az Európai Unió, Nagy-Britannia, de még Mongólia is rendelkezik indo-csendes-óceáni stratégiával.
Az afrikai puccshullám a dzsihádistákat és a Wagnert erősíti, de a nyomában járó káosz Európának is fájni fog
„Nem akarunk háborút, és nyitottak vagyunk a párbeszédre, de ne legyen félreértés: ha megtámadnak minket, az nem lesz egy sétagalopp, ahogy a jelek szerint néhányan elképzelik. Ez esetben 26 millió nigerivel találják szemben magukat” – mondta a hétvégén Abdourahamane Tiani tábornok, a nigeri katonai junta vezetője, aki július végén ragadta magához a hatalmat, miután híveivel foglyul ejtette a demokratikusan megválasztott Mohamed Bazoum elnököt.
A 62 éves tábornok a külső katonai beavatkozás lehetőségére reagált ezzel, amivel a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) fenyegetőzött a múlt heti ghánai tanácskozása után – immár nem először. A térség meghatározó nemzetközi szervezete már július végén kemény hangú ultimátumot adott a nigeri juntának az alkotmányos rend helyreállítását követelve. A kiszabott határidő lejártával ugyan nem tört ki egyből a háború, de bejelentették, hogy aktiválják a tagországok készenléti haderejét, amelyet szükség esetén készek bevetni is. A múlt heti válságtanácskozás után pedig már arról beszéltek, hogy kitűztek egy „D-napot” a lehetséges támadásra, igaz, azt nem árulták el, hogy ez pontosan mikor lenne esedékes.
Kicsit olyan ez, mint amikor a felek a pókerben egymás fölé licitálnak, és már senki sem tud kiszállni a játékból
A pávatáncban többet segíthet az akkugyártás Magyarországnak, mint a felzárkózásban
Az utóbbi hónapok egyik legfőbb talánya, hogy miért támogatja a magyar állam ezermilliárdos összeggel ázsiai cégek hazai akkumulátoripari beruházásait. Bár az autóipar technológiai átalakulásához való alkalmazkodás, a foglalkoztatás növelése és a beruházások élénkítő hatása egy bizonyos pontig racionális gazdasági érvként merülhet fel, azt így is nehéz megindokolni, hogy Magyarország miért akar európai szinten is kiemelkedő gyártelep lenni egy olyan iparágban, amely csak mérsékelten képes segíteni a felzárkózását, miközben hatalmas erőforrásokat emészt fel.
A gazdasági helyett a politikai logika mentén ugyanakkor több racionális elmélet is magyarázhatja a jelenséget. Egyrészt a személyközpontú rendszerekre jellemző nagyzolás és a költséghaszon-számításokat felülíró társadalmi és ideológiai víziók kergetése részben választ adhat rá, hogy miért támogatja és ösztönzi ilyen erősen a kormány az akkugyárak betelepülését.
Egy másik potenciális megfejtés lehet a pávatáncos külpolitikai logika és az európai országokkal szembeni alkuerő növelésének igénye. Azzal, hogy Magyarország európai szinten is központi szereplővé válik egy kulcsfontosságú ipari termék előállításában, nőhet a kormány alkuereje az aktuális és jövőbeli európai politikai és gazdasági vitákban. A terv pedig azon vízióba is illeszkedik, amely szerint Magyarország a „Nyugat és Kelet közti híd” akar lenni a blokkosodó világgazdaságban, és a hanyatló Nyugattól távolodva keresi a növekedés forrásait.
A magyar kormány Amerikától félti gazdasági kapcsolatainkat, de vakmerő dolog Kínában bízni
Az utóbbi hónapokban az Orbán-kormány régi Amerika-ellenes szlogenjei új elemmel bővültek. A kormányfő holdudvara és a kormány sajtója a tavaly elfogadott, „inflációcsökkentő törvény” néven emlegetett, de valójában az amerikai ipart és a zöldenergia-termelést támogató csomag miatt azzal kezdte el vádolni az Egyesült Államokat, hogy az európai ipar elsorvasztásán mesterkedik. Ezek a bírálatok egy tágabb narratívába is beágyazódtak, amely arról szólt, hogy az Egyesült Államok a kínai konkurencia megerősödése miatt általában véve a globalizáció és a szabadkereskedelem szétverésén munkálkodik, ami ellentétes Magyarország érdekeivel.
„A világrend válságára adott válaszként – azért, hogy dominanciáját legalább részlegesen megőrizze – a továbbra is az USA által vezetett Nyugat fokozott ütemben szakítja meg, gyengíti vagy vonja ellenőrzés alá kapcsolatait” – szólt a narratíva Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának emlékezetes cikkében. Egy másik, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter neve alatt megjelent cikk arról értekezett, hogy az Egyesült Államok „fegyvert hoz és ipart visz” Európába, egy harmadik írás pedig arról, hogy a hanyatló Nyugattal szemben Kína jelenti a globalizáció jövőjét.
Ezek nem különösebben eredeti gondolatok. Az Egyesült Államok a Kínával szembeni geopolitikai és gazdasági érdekellentétek miatt valóban elkezdte szorosabbra fonni a nemzetbiztonsági kontrollt a nemzetközi (illetve transznacionális) kereskedelmi és pénzügyi áramlatok felett, és angolszász közgazdászok és politikai elemzők tömegei hangoztatják, hogy ez komoly veszélyekkel jár mind az amerikai, mind a világgazdaság számára. A történet az európai politikát sem kerülte el, Emmanuel Macron francia elnöktől Olaf Scholz német kancellárig számos középhatalom próbálja temperálni Amerikát, sőt Macron európai ellenlépéseket sürget az amerikai iparpolitikával szemben.
Rossz hír: perifériára szorítaná Magyarországot a Macron-modell
Az ötvenhatos forradalomra is hivatkozva javasolta minapi pozsonyi beszédében Emmanuel Macron a NATO európaibbá tételét és a közös európai védelempolitika erősítését. Noha a franciák leteszik az esküt, hogy nem Amerika szerepét akarják csökkenteni, Washington gyanakodva figyel: úgy gondolják, ahol kevesebb amerikai felszerelést vesznek, ott hamarosan amerikai katonát sem akarnak látni. A szuverenista magyar füleknek kedves francia szonáta az EU kapcsán máris fülsértővé válik, Macron ugyanis háromlépcsős összeurópai együttműködést szeretne, amelyben a szoros uniós együttműködést elutasító Magyarország a perifériára szorulna. A Válasz Online Párizsban járva tekinthetett be a kulisszák mögé.
Hogyan vívsz meg egy háborút, ha azt sem tudod, mikor és hogyan akarod befejezni?
A 2021-es kaotikus kivonulás óta nem nagyon vitatható, hogy az afganisztáni háború hatalmas kudarcnak bizonyult. Azt viszont már sokkal nehezebb laikusként megítélni, pontosan hol siklott félre a dolog. A könyvéből számomra az a meglepő kép rajzolódott ki, hogy igazából már nagyon hamar, sőt, rögtön az elején. Jól értelmeztem?
Szerintem igen. Laikusként tényleg nehéz ezt megítélni, mert a háború húsz évig tartott, az emberek mindennapi életének megszokott hátterévé vált, és kicsit úgy kezdték érezni, mintha mindig is ment volna. Két évtized után nem könnyű felidézni, hogy jutottunk idáig, mik voltak a fordulópontok. Azt kijelenthetjük, hogy az afganisztáni háború katonai szempontból hat hónap után véget ért. Az Egyesült Államok és a NATO legyőzte a tálibokat, kiszorította őket a hatalomból, 2002 áprilisára már az al-Kaida sem volt jelen az országban. Tehát az eredeti célkitűzés – miszerint az al-Kaidát eltűntetni Afganisztánból – fél év után teljesült, ráadásul a tálibok hatalma is megdőlt. Onnantól kezdve azonban kezdtek rossz irányba menni a dolgok, még ha átmenetileg akadtak jobb periódusok is. A célok elkezdtek elhomályosodni, és egyre több dolog vonta el a figyelmet.
Például az, hogy az Egyesült Államok pár év után indított egy újabb közel-keleti háborút.
Megtérülő ravaszság vagy felesleges kockázat Orbánék stratégiája a külgazdaságban?
Az utóbbi évek egyik gazdasági slágertémája lett a globalizáció megtorpanása és a geopolitikai fragmentáció jövendölése, vagyis az az elképzelés, miszerint az elmúlt három évtized globális, relatíve szabad és apolitikus világgazdasági rendszerének vége, az Egyesült Államok és Kína közti növekvő politikai feszültségek miatt a világgazdaság hatalmi blokkok mentén fog tagozódni.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) áprilisban kiadott világgazdasági helyzetértékelése, a World Economic Outlookban megjelent elemzése most konkrét számokkal próbálta felmérni a helyzetet. Arra jutott, hogy a külföldi működőtőke-befektetéseket (FDI) valóban egyre jobban meghatározza a geopolitikai „közelség”, azaz a befektetések egyre nagyobb része bonyolódik le politikailag egymáshoz közel álló országok között, míg a geopolitikai szempontból kockázatosabbnak ítélt piacokra egyre kevésbé hajlandók pénzt vinni a multik.
A hatás különösen a 2018-ban indult amerikai–kínai kereskedelmi háború óta erősödik, de a Covid-járvány és az ukrajnai háború is erősítette azt. A jelenség fő elszenvedői jellemzően a fejlődő és feltörekvő piacok, különösen Ázsia és azon belül Kína: a „stratégiai” technológiai szektorokban mind a Kínába irányuló, mind a Kínából származó befektetések jóval gyengébb teljesítményt mutattak a globális átlagnál. Ezzel szemben a fejlett világ és Európa kevésbé érezte meg a dolgot.